GondolatokkotalobnoG

Mióta nem fog rajtam átka szabad lettem végre, valahára telnek múlnak a napok érzem a télből, tavaszba rohanok. Jadis csak fortyog magába Pedig azt hitte megfogott magának Felvette minden nap magát; mint valami álarcát, viselte salyát átkának súlyát! Lépdel a szabadság mellettem a leterített napokon; északon keleten, délen és nyugaton. Nem kell félnem, az álom vendégem lehet egészen. Sem bősz útálat, sem kétely nem tört rám oly szenvedéllyel mi letörhetne bennem kedvet, s szórná szét örömöm; de meglett! Megtört hatalma elterül, mint lélektelen, ki hegedült. Az eleresztett lélek, lelketlen külön a test, embertelen. Lélek nélkül csendesen, sem tündék, sem koboldok Nem érthetik meg e dolgot. Nem rejtőzik oly tudomány, mi felhozná a szívből a homályt. Sem titok, sem fúriák, nem szablyák többé útját, A boszorkány halott; elégett! Porlyát szétszórta a végzet. Ashlan nyomát látom, nyomában biztonság jár barátom. Kövesd őt a megmentőt, Légy te is része a mesének; a történet ne itt ér...

mennyi vers szakadt rám hirtelen. a sorok közt elvesznék, csendesen. Kiútat nem lelek, megannyi néma rím, Kik kúsznak oda-vissza, mintha megannyi nyelv lenne énbennem. /Meghaltak mind, csak a rímek melyek hirdetik nevetek. Csontotok elrohadtak, de ittmaradt egy versben megbújó gondolat./ Nem hagyni kell, csak engedni Szabaddá tenni, menni,menni! Küzdj meg a sorokkal, Mert legyőznek, Harcokban edzettek Nem félnek! Mennyi vers szakadt rám hirtelen vesztemet a sorokközt lelem. Ide-stova csupa kusza helyen alig értem, lélektelen, egy kettő odacsapott már nekem. Ó bár lelnék utat, Mi túlmutat, a sorokat rámszakító végtelen egeknél, Lelném lelkedet beleszőve Hogy csak szólna végre, Hallnám hangodat Tenéked, Ne lennék Árnyékországban vendéged! Törne rám ezer nyavajád! Mégis csak kegyelmed áraszt Ki rám! Vesszen minden mi drága volt, Por és hamu födte, elmúlt. Lobogna lelkemben Pünkösdnek lángja, Életet, melegséged, rólad híreket, szétküldeném, a sorokon túl, a világba. Olvasd,...

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindíg, mindíg játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosnak látszani, nagykomolyan az asztalfõre ülni, borból-vízbõl mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rossz ruhákat ölteni? Akarsz-e játszani, mindent, mi élet, havas telet és hosszú-hosszú õszt, lehet-e némán teát inni véled, rubinteát és sárga páragõzt? Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, néha-néha félni, hogy a körúton járkál a november, ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember, ki fütyörész az ablakunk alatt? Akarsz-e játszani kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót? Akarsz-e játszani boldog szeretõt, színlelni sírást, cifra temetõt? Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált? Virágok közt feküdni lenn a földön, s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Wass Albert: Nagyapám tanítása – Idefigyelj – mondta komoran -, ha egyszer megígérted valakinek, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszel, és nem vagy ott időben, csak két mentséged lehet: meghaltál, vagy olyan beteg vagy, hogy mozdulni se tudsz! Hogy nem haltál meg, azt látom. Nos, mi a betegség, hadd hívjam a ... doktort?! Elmondtam neki szorongva ott a sötétben, hogy mi történt. Nagyapám szó nélkül végighallgatott. Mikor aztán kifogytam a szóból, megszólalt. Súlyos, lassú beszéddel. – Idefigyelj – mondta. – Vannak emberek ezen a földön, akik úgy dobálják ide-oda a szavakat, meg az ígéreteket, hogy azoknak semmi értékük nincsen többé. Mi, Wassok nem ezek közé tartozunk. Ha mi mondunk valamit, az áll, mint a sziklakő. Ha mi a szavunkat adjuk, azt tartjuk is, ha belepusztulunk is! Érted? – Értem – hebegtem megrendülve. – Dehogyis érted – csapott le reám a szava -, de elmagyarázom úgy, hogy megértsed. Látod itt a mellényem zsebében az aranyórát? Nagyapámtól kaptam, amikor leérettségiz...

Egy kicsi élet, egy kicsi halál, egykicsi feltámadás. Ilyen ez a mai nap! Ködös esős, és párás idő, de van amit nem mos el sem az idő, sem pedig az eső. Mindazt a koszt, és elmulasztott lehetőséget nem lehet helyrehozni. Meg kell pihenni. Meg kell állni. Fel kell készülni a következő lépésre. A következő lépés pedig, hát az nagyon meghatározó. Így van ez az élettel, mindnnap egy kicsit meghalunk, egy kicsi részünk meghal, hogy aztán valami egészen más, remélhetőleg ugyanolyan, vagy értékesebb feltámadjon!

"Nem tartozik Isten mindenhatóságának körébe semmi, ami ellentmondást rejt magában. A. Szt. Tamás" " Ha Isten jó, akkor bizonyára tökéletesen boldognak akarja megalkotni teremtményeit, ha pedig mindenható, akkor képes meg is tenni amit kíván. De  a teremtmények nem boldogok. Istenből tehát hiányzik vagy a jóság, vagy a hatalom vagy midkettő." Ez a fájdalom problémája a legegyszerűbb megfogalmazásban. Úgy tudunk felelni rá, ha kimutathatjuk, hogy a "jó" és a "mindenható", sőt talán a "boldog" szó sem egyértelmű. Azt ugyanis rögtön az elején el kell ismernünk, hogy nem tudjuk megválaszolni a fenti érvet, ha e szavak közkeletű értelme a legjobb vagy az egyedül lehetséges jelentést hordozza. C. S. Lewis, A fájdalom