Éhesek vagyunk. Mire? A mindig többre. Ennyi az egész, szeretnénk valami mindig többet. Előttem van K. Clark civilizációjáról való sorozata / a könyvet még nem olvastam, csak a sorozatot láttam/ amiben végigjárja a klasszikustól a modernig a civilizációt. Éhesek vagyunk. De mire? Arra, hogy bebizonyítsuk, ami előttünk volt, az nem én vagyok, hanem más valami volt, és akik utánunk jönnek, azok büszkék lehetnek ránk? Meddig lehet ezt fokozni? Ameddig a szív megáll. Ameddig dobog, utánna már nincs mit fokozzak. Mindent megragadunk, és megteszünk azért, hogy nyomot hagyjuk a nyomon, és a mulandóságunkat elfelejtsük. Ahogy Clark végigjárja a korokat, ahogy kinyílik, majd bezárul, majd újra kinyílik a tér. Valahogy mindig nyomot akarunk hagyni. És hogy ennek mi az ára?! Nem mindig törődünk vele. Nem érdekel minket. Mostanában tudatosult bennem, hogy mennyire szeretjük mi a mi kis univerzumunkat- közhelyszerűen a komfortzónánkat. Mi kell ahhoz, hogy innen mi kimozduljunk? Minek kell törté