Könyv

Nem tudom. A múlthéten furcsa érzés fogott el. Nem mondhatnám, hogy először, de most próbálom meg először szavakba önteni. Könyvet árultam. Főleg olyanokat, amit egyébként nem vennék a kezembe, inkább megnézem filmen. -Itt hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy két nagyszerű kollégával voltam, Köszönöm, jó volt a meló!-

De mégis, ezek a vacak darabok is, olyan érzést keltettek bennem, hogy valami nem ért még véget. Na meg aztán jelen volt még a klasszikus irodalom egy-két remeke is, ezt most nem részletezném, de igazán megragadó volt. Kinyitni.

Valami oylan folyamat ez, amikor arra vállalkozom, hogy megfejtsek egy kódrendszert, leporoljam a rég nem látott képeket, és ha lehet akkor elmeneküljek egy olyan országba, ahol élhetek.

Nem gondolom, hogy a könyv egyébként több lenne. Egyszerűen, csak betűk halmaza, ami átvészeli a századokat, napokat órákat, és perceket. Ennyi. A betű jóeséllyel átvészel, összeáll, és lesz belőle egy könyv. Na és ez a varázslatos, nem birtoklom, nem tudom megváltoztatni, és igazándiból nem is kell, mert nem érdekel. Idekerült, megérkezett, és részévé lett az én történetemnek. Eladom, jobb eséllyel, mint olvassam. Annyian kérdezték ezt tőlem, hogy: Olvastad? Nem. Eladom, és próbálom azt, hogy neked is adjon valamit az a két vagy három betű, sor és a végén pedig egy egész történet. Így megy ez, régen a könyv 1000 évre készült, most 1 évre. Nem az örökkévalóságnak írunk már, így nem válogatjuk meg úgy azt, hogy mit írhatnánk, de megválogatjuk azt, hogy mit olvasunk.

Kicsit kusza? Nekem is az volt. Jó volt árulni. Élveztem, és mondom, megcsapott a poros világirodalom, meg a ponyva szele, és félek ez még később káros is lehet. Hát, minden esetre az van, hogy a víz marad, a kő szalad...vagy éppen fordítva van, a víz szalad, és a kő marad? Néha tényleg nehéz eldönteni.