Ez a bejegyzés rövid lesz. Ennél kicsit mégis hosszabb. Amikor kilépek hajnalban az ajtón a jó múltkorában, még nem is sejtettem, hogy milyen jellegű kalandok várnak rám, az út folyamán, míg elérek a képzés helyszínére. Képződök. Azt már az ajtó becsapódásakor is éreztem. A hajnali órákban csak a műszakosok húznak el melletted, talán nem is olyan édes álomból ébredve. Még látni lehet az éjjeli csillagokat, ahogyan ott ragyognak, ott valahol. A nap pedig lassan kússza fel magát az ég küszöbére, hogy onnan jelezze, jövök. Nem maradsz ma sem izzadás nélkül, és egyéb ájtatos pillanatok nélkül. A vonaton a cellaszerű fülkém lassan megtelik emberekkel, és mintha kicsiny kis gyülekezetté vált volna, elkezdenek az emberek beszélgetni. Jómagam maradok remete. Meg se szólalok, hisz milyen bölcsességgel lehetne megtoldani azokat a jelzőket, amely a nem megfelelő sebességgel célja felé cseppet sem igyekvő vonatot illethetnék. _Nem, nem írják át a menetrendet, pedig tudják, tudják, hogy 30