GondolatokkotalobnoG

Sokkal egyszerűbb arról beszéni, hogy amkor egyedül érezzük magunkat, amikor annyira letörtek vagyunk, mert nem sikerült valami, meg arról, hogy milyen jó is az, hogy ... Annyi győzelemről szeretünk hallani, de persze azt nem akarjuk tudni, hogy mi is csak porszemek vagyunk, mi is csak emberi lények, akik a maguk határain belül kénytelenek mozogni. Nem azért, mert nem léphetnék át a határokat, hanem sokkal inkább azért, mert a határ átlépése számukra azt jelentené, hogy valami veszélyes terepre értek. Helyesnek tartom a határok létezését, mert azok nélkül nem lennénk biztonságban. De ha vereséget szenvedünk, akkor az miért van. Mindent szabályosan csináltunk, minket miért ér vereség, akár folyamatosan is... Nem kell mindig mindent a magunk hibájának betudni. Lehet, hogy egyszerűen a most fájdalmas pillanata is része a jövőbeni boldogságunknak, elégedettségünknek... Mindenesetre méltósággal megállni, és kitartani a legnehezebb. ... Laer Legolas II. Na Aear, na Aear! I mýl fain

Hadd kezdjem azzal a felháborító megjegyzéssel, hogy nem a karácsony a kereszténység legfontosabb ünnepe, hanem Húsvét. De, úgy gondolom, és hadd oldjam fel a feszültséget azzal, hogy megemlékezni a karácsonyról részévé vált az életünknek, hitünknek. Isten a földre jött, Isten közöttünk volt, itt volt, ember volt, és nem sajnálta az időt, hogy ember legyen! Azt gondolom, hogy számomra nem a karácsony a legszebb, de mégis egy igen fontos ünnep. Az első hivatalos karácsonyt valamikor a 4-5 században ünnepelték egyébként. (Az első Betlehemet 405 után állították nemsokkal) Igen, az embereknek, a keresztényeknek fontos volt az Úr feltámadásának a napja, az új élet, az újdonság és a megváltás megünneplése! De mégis várom! Várom, mert ez is részét képezi az evangéliumnak, mert ezzel Isten belép az emberiség történetébe, megtöri annak az addig megszokott rendjét, és nem hagy semmi kétséget az irányba, hogy valamit akar mondani, és valamit akar adni nekünk! Ezért úgy gondolom, hogy a váro

"Csak egymáshoz Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem: Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden - Nem is karon, csak kézenfogna, min t árva gyermeket a másik És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig! Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra, Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra - Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom. Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat, De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt - Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz: Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz. 1937"by Reményik

November 22. margójára szeretnék most valamit lejegyezni, hiszen ezen a napon, valami véget ért. J. F. K. amerikai elnöknek és C. S. Lewissé egynapon távoztak az élők sorából. Míg az ameriai elnököt nagy tömegek gyászolták, addig az idősödő angol irodalomprofesszort csak alig egy páran. Nem szeretnék mást, csak elmondani, hogy Lewis élete, és munkássága nagy hatással volt rám. Nem csupán kimozdított egy holtpontról, hanem elindított valami felé. Azt hiszem kijelenthetem , hogy soha senki nem volt rám ilyen hatással, még most is beleborzongok. Mégsem nevezném magamat Lewis fun-nak. Hiszen nem olvastam minden munkáját, nem voltam azokon a helyeken ahol ő volt, és nem ittam azt a sört amit ő ivott. Egyszerűen a gondolatok, amik tőle születtek, egyszerűen a regények, amiket írt, valahol közel állnak hozzám. Csakhogy egy pár dolgot említsek, amit felvettem a hetek, hónapok, évek folyamán: Jack becenevet-mindeddig sikertelenül küzdök azért, hogy az emberek így hívjanak- a pipázás, és az a

AZ EMBER FÖLDJE "A föld mélyebben megtanít önmagunkra, mint az összes könyvek: mert ellenáll nekünk. Az ember akkor fedezi föl magát, amikor megmérkőzik az akadállyal. De ahhoz, hogy ezt elérje, eszközre van szüksége: egy gyalura, egy ekére. Szántás közben a paraszt a természet egy-egy titkát ragadja meg, és az igazság, amelyet kibont, egyetemes. A repülőgép, a légi útvonalak eszköze is így hozza kapcsolatba az embert minden ősi problémával. Mindig szemem előtt van az első argentínai éjszakai repülőutam képe; komor éjszaka volt, s mint csillagok, egyedül a síkság ritka szétszórt fényei ragyogtak benne. A homálynak ebben a tengerében mindegyikük egy-egy öntudat csodájáról adott hírt. Az egyik családi tűzhelynél olvastak, tűnődtek, vallomásokat mondtak. A másikban talán a tér roppant mélységeit kutatták, a fáradó elme az Androméda csillagképein borongott. És amott a szerelem lobogott. A messzeségben mindenütt tüzek villantak, táplálékukat követelték, fénylők vagy szerények,

Van itt két rongyszőnyeg, aminek a testét porhüvely fedi, egymásnak, vagy elmegy egymás mellett, se vele, se nélküle nem megy, valahol mindig megtalálják egymás társaságát... Ez az életünk, emberi civilizációnk egyik mozgatóregymástól... De leginkább csak rázzák magukat, hiszen mindkettőnek fel kell hívnia a figyelmet egymásra, és be kell mutatni, hogy mennyire fontosak... Megjegyzem a szovő mester ezt anélkülis tudja, de igazán élvezi, amikor a szőnyegek, ezek a por rongyok életre kelnek, saját történetet gyűjtenek, és mindegyik keresi a maga párját... RONGYSZŐNYEG 143. A nő: tetőtől talpig élet. A férfi: nagyképű kísértet. A nőé: mind, mely élő és halott, úgy, amint két-kézzel megfogadhatod; a férfié; minderről egy csomó kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó. A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga – a világot dolgokká széthabarja s míg zúg körötte az egy-örök áram, cimkék között jár, mint egy patikában. Hiába száll be földet és eget, mindég semmiségen át üg

Ne próbálj! Engem gyengébbnek faragtál ki, Hogysem próbáidat Állhatnám, Uramisten Dícsérve Téged rendületlenül. ... Azért ígyen könyörgök Hozzád: Ne próbálj engemet! Tudom, hogy vannak választottjaid, Akiket szentté finomít a bánat, Akiket hőssé edz a szenvedés, Akik áldják és magasztalják Süvöltő ostorod, Mert minden csapás nyereség nekik. Nem én, nem én! Én igazabbá, emberebbé Nem tisztulok sötét eged alatt. Engem csak torzzá teszel és fonákká, Engem csak összetörsz, De szobrot szenvedéssel Mégsem faragsz belőlem, Istenem. Nekem kék szemed derült ege kell, Örök mosolyod aranykupolája, Őszi erdőkben halk lélekzeted: Hogy kinyíljék szívem, Szépségben s szeretetben - másokért, Hogy ne kerengjek, mint a kerge állat Veszett irammal, öntudatlanul Önzésem és nyomorúságom Őrült köreiben. Ha azt akarod, hogy dícsérjelek Szárnyaló énekkel, én Istenem: Adj enyhülést, ne próbálj engemet!

Az „ideológiai keresztények” súlyos betegség áldozatai: bezárják a kaput, amely Jézushoz vezet – Ferenc pápa csütörtök reggeli szentmiséje Ha egy keresztény az ideológia tanítványává válik, akkor elveszítette a hitét – fejtette ki a Szent Márta Házban bemutatott szentmisén a pápa. Óva intette a keresztényeket attól a magatartástól, hogy „zsebükben a kulccsal, bezárják a kaput”, és ismételten leszögezte, hogy ha nem imádkozunk, akkor elhagyjuk a hitet és az ideológia vagy a moralizmus hibájába esünk. „Jaj nektek, törvénytudók, akik lefoglaltátok a tudás kulcsát!” – a pápa a mai evangéliumból kiindulva utalt Jézus figyelmeztetésére és azt napjainkra alkalmazta (Lk 11,42-46). Amikor megyünk az utcán és egy bezárt templom előtt találjuk magunkat, valami furcsát érzünk. Egy bezárt templom ugyanis érthetetlen. Néha magyarázatot találnak rá, amelyek azonban nem fogadhatók el: ürügyek, indoklások, de a valóság az, hogy a templom be van zárva és az emberek, akik arra járnak, nem tudnak bemenni

Odakint most oly társadalomba kerülünk, mely elbutítja, korrumpálja ésés ahol a létfenntartási ösztön és a közhangulat állandó züllésre kényszerít. Felégettem magam mögött minden hidat és örülök, hogy a hidak felégtek. Hosszú az utam, tanulok, egyre többet s többet tudok és kevesebbet értek. Én szüllek meg magamnak, mert kívánlak és mert kívánlak, élvezem a vágyat, mely engem betölt; téged elereszt. Vágy nélkül még nem volt szerelmes senki. Vágy nélkül csak az Isten tud sz eretni. Te érdekelsz csak: járásod, kisujjad; nézésed kék halai bennem úsznak; megérezlek, ha még a sarkon túl vagy. Te vagy a tükör, hol ma gamra látok; az ablak: abból nézem a világot, s a labirintus: mindig benned járok. ,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,, Az ismeret ma mindenkit magányos toronyba zár, ahol a téboly szálldos, hol nem lelünk hitet, harmóniát, gyógyszert a halál és a jövő ellen, sem vigaszt. Mentől

Robognak a percek, a vonatok váltják egymást az állomáson, és minden megy a maga útján. Így van ez. Ezt hívják menetrendnek. Hol az egyik vonatra fel, hol a másikra le. Imádok utazni, új arcokat látni, és néha hiányolni a régieket. Pöfögnek a percek, és csak úgy a fák árnyai mögött suhannak az arcok. Le leszáll róluk egy tekintet, majd vissza... Az egész egy folyamat... Csodaszép az ősz, a színek csak úgy bombáznak! Nem lehet bírni ezt a színkavalkádot! Gyönyörű a romkert! Fergeteges, nagyszerű állomás a Percvonatnak! :D A PERCVONAT Körül az ég, a lila ég, robog, robog a Percvonat. Kereke tüz, kereke láng, kereke vad. És – róla leszállni nem szabad. Ég a kazán, a tüzkazán, rakja a Fütő szüntelen. Körül a lég oly mozdulatlan – Körül oly néma a nagy ég a Rejtelem. És száll a füst, fekete füst, egy szörnyü kémény ontja egyre. Ég a kazán, a tűzkazán és tünik a füst a Végtelenbe. És ég a tüz, lobog a tűz, robog a Percvonat előre, tova. Száll a füst – de ég a parázs! –

Most valami eszelősen okosat kéne írnom. Egy ideje nem írtam, és újra felkéne venni a fonalat. Vagy egyszerűen csak csattanósat megfogalmazni, hogy jó legyen a folytatás. Rövid gondolkodási idő után a távirati stílust választom. Nyárvége. Suli. Zh-k. Teológián megint, barátokkal, a nejemmel az oldalamon. Pörgés, és betört az ősz a mindennapokba. Ahhoz pedig, hogy betörjön a mindennapokba, nagyjából nem kellett semmi. Csak hagyni kellett, hogy Isten kibontakozzon, aztán a többi, már jött magától, az élénk színek, sárga, piros, még néhol bentragadt a sorban a zöld, meg egyre fázóbb, egyre több kávét fogyasztó emberek... Forró fahéjas tea, és egy kis narancs... Valahogy így jövök a tél elé, színekkel felbélelve, hogy aztán elbújjak egy kicsit, Isten háta mögé, ahol nem ér utol semmilyen fagy, ahol felodódhatok. Azt hiszem az öröm tetszik az egészben a legjobban. Talán ezt akarja nekem Isten adni, a örömöt, amely néha nyugodt, néha rohanós, néha emberek zsongásától teli, néha meg egys

Eszembe jutott az, hogy mennyire felületesek lehetnek a beszélgetéseink, hiába még a reggel fordult ki az asszony az ajtón, látom, mennyire nem megy túllépni a hogy vagyon, és a megvagyokon. De ugyanígy vagyunk azzal amikor valakit nem látunk hónapok óta. HOgy vagy? Megvagyok. Bang! És könyen vége lehet a beszélgetésnek. Minden ami utánna jön, csupán korcsorjával behatolni egy jéghegy alá...semmi. Szeretem úgy intézni a beszélgetéseket, hogy azok túllépjenek ezen, és azt hiszem ez nem megy mindig. Szóval, minden egyes hogyvagyot úgy teszek fel, hogy túllépek ezeken a korlátokon, és ott folytassak egy beszélgetést ahol abbamaradt. Kővémeredve hallgatom, és várom,hogy kővé meredjen a beszélgető társ, hátha így tovább tart egy jó beszélgetés, és a szavak is kővé merednek egyszer, nem csak a beszélők... A következő párbeszédek a véletlen által generált beszélgetések. Minden egyezés a valósággal csupán a véletlen műve... Ember1Hogyvagy? Ember2Megvagyok. Ember2Hogyvagy? Ember1

Egy heccnek indult, illetve holmi földi kiváncsiságnak. Előre vetítem, hogy nem kellett volna... Magam sem hiszem el... Sokk alatt vagyok. Megszámoltam a Debrecemben levő könyveimet/nem kellett volna/, most vizesruházom  a nejem... szóval, igazándiból nem annyira gáz, meg minden, de ez a szám engem meglepett... Egészen jól indult a történet, 200 körül elcsuklott a hangom, 300-nál már vakarózni kezdtem, és arra gondoltam, hogy mennyire jó is a boldog tudatlanság, 400 már kényelmetlen volt, és meguntam a számolást, 500, már halálosan unalmas volt, 600 -nál a nejem közölte velem, hogy mostmár elég, ne húzzam tovább, tudni akarja, 700 csak mély hallgatásba burkolóztam, és megremegett a lábam, 800 pedig már láttam, hogy nem lesz egyszerű közölni a hírt. Szóval a fénymásolatokat és a könyvtári könyveket leszámítva, illetve ami Nyírmeggyesen van könyvek, nos úgy néz ki, hogy sikerült 12m2-re bezsúfolnom 844 +/- könyvet. Igazándiból most lehet, hogy antikváriumot kéne nyitnom, ... vagy ha

Már egy ideje nem hagytam nyomot a blogon, és nem terveztem egy ideig semmi különöset sem írni. De mégis. Valamit írnom kell, van most bennem valami belső kényszer, ami nem hagy nyugodni, és azt akarja, hogy hagyjak itt valamit. Keddtől Csillagpont. Nem tudom, őszintén, nagyon nem tudom, mit várjak. Olyan ez, mint valami többször újrakezdett dolog, amit néha félbehagyok, aztán újra nekifutok. Kicsit öregnek érzem már magam ehhez a táborhoz, de nem tudom. Próbálom úgy felfogni, mint egy lehetőséget, amit ki kell használni, mit egy csonka verset, ami egyszer elkészül. Úgy volt, hogy megyek, de aztán nem, amíg június végén fel nem hívtak, hogy megyek. Július eleje óta nem hagytam egy bit-nyi nyomot sem a neten. Nem látogatok, és nem látogatnak, kicsit a felfrissülés, névnap, házassági évforduló, ect. ideje volt ez. Egy kis elvonulás, és most megyek egy faluba, ami 6 napra nő ki a semmiből, kicsit csonka, soha be nem fejezett, és mégis megtervezett, egész. Kezdtem ezt a verset én, t

egyszer azt kérdezte, egykollegina, hogy én milyne zenét szeretek? HOgy én mindenféle zenét meghallgatok? Nos, én a zenét szeretem. A dallamot, ami kiszabadul a zenekar karmai közül, összeállnak a hangok valami élvezhető szerethető zajjá, ami már nem is olyan idegen a számodra. Nem te írtad, de úgy érzed, hogy a dallammal annyira tudsz azonosulni, mint bármely más ritmussal... Tecno, Metal, Jazz, rock, gospel, whorship, pop... és még ki a nyavaja tudja mennyi minden. Ha a zaj összeáll bennem zenévé, és a fülem nem hazudik, akkor azt szeretem. No persze más aszta a szöveg, hogy azmögött mi van, meg a zenekar tagjaiban mi van... de a zene, ahogy lágyan ringatózik feléd, és benned megpendülnek azok a hangszerek, melyeket magad sem tudtad, hogy léteznek benned. Milyen zenét szeretek? Mindent, ami számomra összeáll zenévé. Egyébként a zenében van valami erotikus. Valami olyat érint meg bennem, amit nem osztok meg akárkivel, megmozgatja a lelkemet, mozgat és táncrahív. Ha van a tied, te

Első megjegyzésem a múzeumok éjszakájáról. Lassan fogom feldolgozni, mivel olyan fáradt voltam aznap, hogy az összes processzorom hűtője megfőtt, a memóriakapacitásom pedig éppen akadozott. Szerettem volna többet magamba szívni, de lehet, hogy ebben nagy segítségemre lett volna az, ha nem késik a vonat 1,5 órát, és nem vagyok halál éhes! De haladjunk. Munkácsy terem! Nem gondoltam soha azt, hogy agyonszteroidzott csávók meg szilikoncicik is ennyire érdelődnek Kriszus Urunk káláriája iránt! Igazán belenéztem volna a fejükben, hogy amíg én a középn állok, és nézem a képeket, addig az emberek mire gondolnak, mit látnak ŐK. Mit látnak ezen az ókori fazonon, aki ott áll valami bugyogós ipse előtt, és gondolkodnak. Volt aki csak bejött és kiment- hülye képek, nem érdekelnek... Volt aki csendben és áhitattal, valahol középen, ahol én álltam megállt, és nézte az eseményeket, volt aki beállt a kerengőbe, és nem látott semmit, csak az ecsetvonással megörökített pillanatokat. Beleszé

Nem lehet mindig mindent jól csinálni. Egyszerűen csak kell valami, ami mentén haladjak. Az Oz-ban ott volt a sárga út, amin végig kellett menni. Mindig vannak ösvények amiket követni kell, akár jól, vagy rosszul cselekszünk, szeretnénk, hogy a csodák csak velünk történjenek, csak minket figyeljenek, középpontban legyünk. Nekünk kellene mégis csodává lennünk, hogy ezeket az apró csodákat és örömöket, öleléseket, ajándékokat, és szétosztott életet egyszer visszakapjuk. De nem mindig tudunk mások számára csodává válni...Mégis mindig azon rágódom, vajon volt valaki, akit boldoggá tettem, kiegészítettem? Tudtam valaki számára csoda lenni? Csak remélem, hogy igen... Reményiktől Akarom Akarom: fontos ne legyek magamnak. A végtelen falban legyek egy tégla, Lépcső, min felhalad valaki más, ... Ekevas, mely mélyen a földbe ás, Ám a kalász nem az ő érdeme. Legyek a szél, mely hordja a magot, De szirmát ki nem bontja a virágnak, S az emberek, mikor a mezőn járnak, A virágban ha

A kérdés teljesen egyszerű. 59 sec telefonálás, vagy pedig 1 sms (160 hangok nélküli, érzelem nélküli karakter, se sírás, se öröm, se egy csalódott hang, vagy egy vakkantás, semmi). Melyik az, amivel a többet lehet kifejezni. A kettő, hogyan hatott a kommunikációnkra? Mennyire lett tartalommal dúsítva a mondókánk, vagy csak annyit dobunk át, hogy "Cső, hogy vagy? Mizújs?" A végén pedig nem értjük, miért is ülünk egymás mellett, mint két kuka, és hallgatjuk a vad zenéket, hogy ki az, aki megérti a szív hídján átrepülő életet, vagy az egyéjszakás vad románcból sose lett semmi egy bizonyos francia ágyon, vagy hátsó ülésen. Mi a mondandód!? Engem ezzel lehet megfogni, Azt hiszem el kell gondolkodni az sms-ezési szokásaimon, és előnyben részesíteni valamit, ami ugyanannyiért, sokkal többet kínál, hiszen, ha választhatok, hogy beszéljek, vagy úgy 2 mondatot leírjak? Hát azt hiszem nem kérdés, mit fogok választani... Szólalj meg és szólíts meg. Használd ki azt a bizonyos 59

Szeretnék: kimenni messze, a víz partjára s a lemenő nappal szembenézve nekidőlni egy fának. Hetenként többször. A fejemet is hátravetve hallgatni a halk szúnyogdongást, meg a zsongó, csobogó vizet, mikor beszél a Csenddel. Úgy maradni, míg feljönnek a csillagok és simogató ezüst fényüket fejemre hintik. ...Először egy napig maradni ott azután két napig, azután három napig, azután mindig... Nehéz megszólalni akkor amikor mások beszélnek. De mégis úgy érzem, hogy kell, muszály, és oda kell figyelni ennek ellenére arra, hogy szeretném... Vannak soha meg nem született bejegyzések, melyek bennem kavarognak, és néha egy egy kiszökken a csillagok közé. Nagyon intenzív időszak van a hátam mögött, és az a szó, hogy szeretnék, nos az a legkevésbé közelíti meg amit most gondolok. Szeretnék nagyra nőni, mint egy kisgyerek mindent elfelejteni, szeretnék munkát, örömöt, törődést tanulni, másokat szeretni, szeretnék tenni, tenni, tenni. De nem szeretnék félni. A szeretet le kell

Filmek, amiket véleményezni, ajánlani, és megnézni szeretnék ismét a nyáron. Ezek azok a történetek, amelyek nagy hatással voltak rám, pl.:az Árnyékország című filmet még most sem hevertem ki! Lényeges az volt a számomra, hogy milyen közönségesen beszélnek az életről, nem akarnak, és nem fognak többet adni, mint egy egyszeri kaland, aminek az emléke elkísér bennünket hosszú időre, és valamit ad a számunkra, mint egy édes kis semmiség, ami felfrissít, felráz. Nem feltétlenül kell, hogy igaz történet legyen, nem feltétlenül kell, hogy romantikus, vagy drámai legyen a film, egyszerűen csak valami újszerűt, eddig nem megvalósítottat kell felmutatnia, amivel megdöbbent, megállásra és gondolkodásra késztet. Összeállítottam egy listát, ami változhat, vizsgaidőszak után belecsapok a lecsóba! Igazán remek történetek, igazán jó lehetőség arra, hogy csak egy pillanatra is, de más világba, időbe látogassak. Egy kicsit kiszakadjak... Várom a további javaslatokat... ime 1-2 ajánló: Lopott

Zörgessetek és megnyílik nektek ! A tegnapi és a mai nap margójára: tegnap zárcsere, ma pedig feltörtem-jobban mondva kinyitottam egy lakatot. Szóval ilyen egy bezárt lakat és két görbe gemkapocs futó ismertsége :P Jólesett kinyitni a zárat, a szekrényből ki kiszabadult sok minden, többek között a kulcs is :-) Azt hiszem, ez egy szép nap volt !

"Az élet jóval különösebb eseteket produkál, mint amilyeneket az emberi elme képes kitalálni. Mi még csak elképzelni sem tudjuk azokat a dolgokat, melyek a lét köznapi banalitásai csupán. Ha most kézen fogva kirepülhetnénk ezen az ablakon, és kedvünkre szálldoshatnánk e felett a hatalmas város felett, kissé felemelhetnénk a házak tetejét, hogy bekukucskáljunk, és meglessük a lakók életének furcsaságait, a szokatlan egybeeséseket, a terveket és a félreértéseket, az események fantasztikus láncolatát, mely nemzedékeken át húzódik, és a legelképesztőbb eredményekhez vezet, akkor, barátom, az összes kiagyalt történet minden sablonjával és előre sejthető végkifejletével együtt ócska és lapos fércműnek tűnne csupán."  

Ez nem egy olyan izgalmas bejegyzés arról, hogy mennyire izgalmas az élet. Ez nem egy olyan bemondós bejegyzés. Ez egy bejegyzés arról, hogy az ember vár, rájön, hogy amit ki akar törölni a nem is mindig olyan egyszerű, hiszen annál mélyebbre van ásva, hogy azt bármi ki tudná szedni onnan lentről. Ez egy bejegyzés arról, hogy az ember rövid várakozás után hajlandó, és képes ugyanúgy hibázni, hajlandó és képes kipróbálni, ismét az érzést, hogy milyen is az, hogyha hibázik. Megízlelni a mulandóság nektárját, amely kinő a hibákból, és számtalan fáradt percben gyűjtik össze a gondolataink. Nem igazán hiszem azt, hogy tökéletesek vagyunk, de az érzés, az, hogy a szívünk dobok, és emberek vesznek minket körül, akiket, Isten tudja, valamiért csak el akarunk felejteni, ki akarunk törölni, mert az életünkben ők csak katasztrófát, rontást, és bármi mást hoztak, de mégsem tudjuk. Mert vannak mély, emberi kötelékek, melyek elmúlnak a szív dobogásának leállásával, legalábbis az egyik fél részéről,

Valami apró eltűnés az, ami most belőlem kisüt, valami kis egyszerű, mellettem szótlanul elhaladó eltűnés, amire ha ráköszönsz, nem köszön, csak a hide kövek visszhangja tekint rád. Egykor a kövek is vizet fakasztottak, de most már mindez elmúlt. Sem moha, sem semmi apró kis lárva nem él meg ebben az ismeretlen világban. Valami apró dolog, valami megfoghatatlan, olyan mint a levegő, befoghatatlan eltűnt. Ez nem jó érzés. De van ami megmaradt. Nem tűnt el végleg az élet, az mindenhol megleli a helyét, még ott is, ahol nem gondolnánk. Végtelen, és mély, olyan kikutathatatlan a szomorúság, megtöri az apró lények világát, mint valami világvége jelenik meg, és lassan felemészti a még létezőt. A többi pedig? Hát az apró, megmaradó jó érzés, az, hogy még mindig fáj, hogy ember maradtam, és van hová tovább menni. Nem gondolom, hogy minden ugyan az, nem gondolom, hogy minden ugyanúgy megy majd tovább. Egy kicsi halál, és egy kicsi feltámadás.  "Egyszer egy este történt, röviddel azutá

"Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk. Mintha régen testvérek lettünk volna. S azért a találkozás csak viszontlátás. Amikor pedig az ember barátjától elszakad, tudja, hogy ez a távozás csak látszat. Valahol együtt marad vele úgy, ahogy együtt volt vele a találkozás előtt. Hamvas Béla"

Minden szónak értelme van. Minden eges szó hordoz a számomra egy értelmet, és a számodra egy másikat ugyanaz a szó. De minden egyes nyelvben a szavaknak megvan a maga, emberektől mentes, mégis emberek által használt jelentése. Saját életük van, ha már elhangzott, addig csak jelentése, de ha elhangzott, saját élete van, növekszik, erősödik, írt, pusztít, plántál, táplál. Bánjunk bölcsen a szavakkal! És a szakvak bölcsességgel párosulnak! Nem kell elhinni, hogy a szavak saját életre kelnek, de ha nem hiszed el, akkor már észre sem veszed, és már benned is saját életre keltek. Mit mondanék, ha már csak 1000 szót mondhatnék ki, és utánna meghalnék. Eddie Murphy-nek van egy ilyesmi filme! Érdekes, elgondolkodtató, már csak 1000 szó... Szóval értelme mellett, helye is van a szavaknak! Nem mindegy, hogy mikor hova helyezzük őket, veszélyesek is lehetnek, és nagyszerű dolgok is származhatnak belőle. Ez függhet a táptalajtól, ami befogadja, és attól, hogy mi hogyan küldjük őket! Mos ajánl

Dsida Jenő Csillogott aranyfüst-hajad. Beletűztem egy kis galyat ... s lefeküdtem, hol keserü illatba vont lágy mesefü. Valami ringató tavon hevertem, nagy szirom-hadon, nem tudtam már, de réveteg voltam és édesen beteg. A fény muzsikált, majd kevés üvegpengésü bús csilingelés zönge-halkan csöppent bele, mintha aludni kellene... ................................. Hajamban szellős pici nesz motoszkált, mintha csodajó szélben vinne a léghajó s könnyű lettem habfellegek vattája, mely le s fellebeg. ... ... Hajadban egyre nőtt a galy, s galy közt csillogott a haj, nőtt, nőtt, nőtt lomb a Léthe-part lejtőjén, lassan betakart s néztem lehúnyt pillámon át a zöldarany hajtásu fát, míg homlokom kigyöngyözött, könnyel, mint nyirkos várfalak az elítélt rabot - - Sötét lett és nem láttalak.

Reményik Sándor:  Vagy-vagy Vagy egy nagy mű, - vagy egy nagy szenvedély. Vagy égő nyár, - vagy gyémántfényű tél. Vagy az Úristen, - vagy az emberek. Vagy a kolostor, - vagy fészek-meleg. Vagy a csúcsok nagy, edző hidege, Vagy egy asszony simogató keze. Vagy fent, vagy lent, élőn, halálra-váltan, Jaj, csak ne felemásan, felemásan!

Lennie kell annak, hogy felfelé ívelő szakasz. Mert nem lehet mindig fent az ember, de most egyszeren csak hinnem kell ezekben, hogy létezik, és nem csak holmi lapokba zárt mítosz, amit csak azok mesélnek, akik a lent levőkből élnek. Lennie kell, hinnem kell, és hinni akarom. Jézusnak is megkérdezte az Atyát, "ha akarod elmúlhat tőlem ez az egész"... nem múlt el, de az ő vére lett a bére... szóval az élet utat tör magának, akármennyire is sivár most minden körülöttünk! Utat kell törnie, máskülönben miértelme lenne? Lennie kell, jönnie kell a változásnak, akármennyire fáj, akármennyire is elkerülhető lehet, az ember csak ember marad, égi kegyelem nélkül, sajna nem élhetünk meg! Bármennyire is kétségbeejtőnek tűnik az életed, van remény! Amennyire pocsék körülmények között vagy, annyival jobb napok várnak rád. Nem számít, mennyire borzalmasnak tűnik a helyzeted, képes vagy fölé emelkedni. Ha csak sóvárogsz a változás után, azzal nem változtatsz meg semmit. Ha viszont úgy

egyszeren csak vannak pillanatok, amikornem értek semmit, és nem tudok dolgokat hova tenni. ilyen ez a mai este is. remélem, hamar elmúlik, ezzel most nem tudok mit kezdeni, ennyi, emberbőlvagyok! Annyi bánat a szívemen, kétrét hajlott az egeken. Ha még egyet hajlott volna, szívem kettéhasadt volna. Kányádi Sándor Egy bánatba süllyedt ember mindenki számára teher, még azokéra is, akik korábban szerették. A magunk bánatánál csak mások bánatát nehezebb elviselnünk. Lőrincz L. László A szenvedés száz arcú szörnyeteg. A földi boldogtalanságnak igen változatos formái vannak. Mint a szivárvány, a horizont fölé nyúlik - árnyalatai színpompásak, mint a szivárványé, s bár oly távoliak, mégis meghitten közeliek. Edgar Allan Poe

Elolvastam A Hobbitot-mivel ez számomra most teljesítmény, ezért ennek örömére, egy-két idézet; ime: "Én most elmegyek a várakozás csarnokába, hogy ott üljek atyáim mellett, míg meg nem újul a világ. Mivel aranyat-ezüstöt hátrahagyok, hiszen ahová tartok, ott mit sem érnek, szeretnék barátságban válni el tőled, ezért visszavonom, minden szavamat és tettemet ott a Kapunál" A fekete mágusról Gandalf és Elrond beszélget "Nem telik bele sok idő- mondta Gandalf - , és biztonságosabb lesz az Erdő. Észak sokáig ment lesz attól a borzalomtól,legalábbis remélem. De azért jobban szerettem volna, ha az egész világból kikergethetjük! - Az bizony jó lenne - mondta Elrond -,de attól tartok, erre a világnak ebben a korszakában, sőt még számos eljövendőben se fog sor kerülni." "Szóval bizonyos értelemben mégiscsak beteljesedett az ősi dalok jóslata! - mondta Bilbó. Hát persze! - válaszolta Gandalf - Miért ne teljesedett volna be? Ugye nem akarod mondani, h

Tudja, lányom, sokféle erő van az emberek között, sokféleképpen ölik egymást az emberek. Nem elég szeretni, lelkem. A szeretet tud nagy önzés is lenni. Alázatosan kell szeretni, hittel. Az egész életnek akkor van csak értelme, ha igazi hit van benne. Isten a szeretetet adta az embereknek, hogy elbírják egymást és a világot. De aki alázat nélkül szeret, nagy terhet tesz a másik vállára.   Márai Sándor

tündekertelő/koboldének itt van már egy újabb lapon a megterített két mondatom. Nemhagyhatom magamba poshadni Néha elkell mondani, hagyni, Hogy a szavak kijussanak innen, Oda, hol tündék és koboldok a minden. Nem létezik más csak a várzs, Színek megújúló kavalkádja Tündék építenek, természet imázst. Koboldok hada dúlja fúlja, Hogymikor lesz már újjab nóta! Trallala, Trallala, Trallala. Nem a legeszesebb lények, hol itt, hol ott élnek! Néha egy versben, vagy falevélben Máskor a szákban, szóbeszédben; örök harc ez, lapokon dúlják a vérre menő szócsatákat; Nem hagyja magát se tünde se a koboldok természete. Hol rend és béke, ott tünde élt, HOl csintalan gyerek szalad, Egy-két kobold is megélt, Hol a levelek kinőnek sorba, Ott a kobold ősz azt mind lesodorja, Hol a folyóban minden kristálytiszta, Egy huncut pisztránk, röktön bepiszkítja. Hol dalol a sok madár, ott a koboldokkal a fák! Habár; Mégse lenne egész ez a nóta, Ha csak az egyik fújja, fújja,

Ott ültema padon, és csak néztem, ahogy a korai nyári napok körbevesznek égető sugaraikkal. Már-már azt hittem, hogy eltévedtem, és valami szaharai reggelbe csöppentem bele egy pillanatba. Amott épp egy ifjő pár fényképeszkedett, itt pedig egy-két fiatal ugrált, és imádta önmagát. A lányok persze csak legeltették kihezett tekintetüket. Jómagam egészen máshol jártam, valahol messze, egy olyan vidéken, ahol csak kevesekkel találkoztam. Éppe beszélgettem a szobrokkal. Illetve beszélgettem volna, de nem igazán kaptam választ egyetlen kérdésemre sem. Valami egészen ismeretlen nyelven beszéltek, amit nem értettem, és persze ők ezt tudták, ezért beszéltek hát azon a nyelven éppen! Kérdéseim voltak, és arra válrtam, hogy megkapom a választ, de válasz helyett, csak azt kellett hallgatnom, hogy ismeretlen hangfoszlányok szűrődtek át a múló idő nyomában. Igazán az érdekelt volna, hogy honnan jöttek, mióta vannak itt, mit csinálnak itt? Mit őriznek. Ezt mintha értették volna, és a válasz cs

MERT MINDENKINEK JÁR EGY KIS MEGÉRTÉS, ÖLELÉS, SZABAD IDŐ, BESZÉLGETÉS,SÉTA, ODAFIGYELÉS! Olyan felszínesek lettünk, és passzívak! Tessék-tessék, egy kis vigyorb még nem haltak bele! Kezdetnek egy ölelést beiktatni! Hasznos darab! Hehe! :D Ugye-ugye!

Mióta nem fog rajtam átka szabad lettem végre, valahára telnek múlnak a napok érzem a télből, tavaszba rohanok. Jadis csak fortyog magába Pedig azt hitte megfogott magának Felvette minden nap magát; mint valami álarcát, viselte salyát átkának súlyát! Lépdel a szabadság mellettem a leterített napokon; északon keleten, délen és nyugaton. Nem kell félnem, az álom vendégem lehet egészen. Sem bősz útálat, sem kétely nem tört rám oly szenvedéllyel mi letörhetne bennem kedvet, s szórná szét örömöm; de meglett! Megtört hatalma elterül, mint lélektelen, ki hegedült. Az eleresztett lélek, lelketlen külön a test, embertelen. Lélek nélkül csendesen, sem tündék, sem koboldok Nem érthetik meg e dolgot. Nem rejtőzik oly tudomány, mi felhozná a szívből a homályt. Sem titok, sem fúriák, nem szablyák többé útját, A boszorkány halott; elégett! Porlyát szétszórta a végzet. Ashlan nyomát látom, nyomában biztonság jár barátom. Kövesd őt a megmentőt, Légy te is része a mesének; a történet ne itt ér