Sokszor azt hiszem, hogy nem értem őt, vagy csak elmegyek melette. Megint máskor, meg amikor annyira biztos, vagyok, annyira, hogy már nagyon, egyszerűen, csak nem találoma a helyemet.
Lehet, hogy csak én néztem be, megint? Lehet, hogy amit én helyesnek képzeltem, az így nem az? Hát nem is tudom...
Valahol az optimizmusom ott mutatkozik meg, hogy ő minden bizonytalanság ellenére megszólít minket, beszéltet minket, ilyen igékkel, hogy Kérjetek és adatik nektek, meg hasonlók. Neki nem néma követőkre van szüksége, ebben biztos vagyok. Nem arra van szüksége, hogy némán,minden szó nélkül kövessük, mint valami gépek, neki társak kellenek. Fura, de néha azt érzem, hogy ő magányos volt nélkülünk. Akárhogy is, annyi bizonyos, hogy az ő szándéka nem az, hogy mi némák legyünk, hiszen ha odaállunk majd egyszer Őelé, a nagy elbeszélgetésre, akkor majd tudjunk megszólalni, és legyen egy válaszunk a kérdésre. Szerintem, ha majd, valami olyasmit fog kérdezni, hogy "Akkor világos voltam?"/Vagy "Mondjam el megint?"/
Mi pedig nem tudunk mást, csak meghajolni az ő szeretete előtt, és már itt és most csak ezt tudom megtenni, az én Krisztuskövetésem, Krisztushoz tartozásom itt kezdődik.
Köszönöm Istenem azt, hogy megszólítottál, és folyton meg akarsz tanítani járni, formálsz, mint a szobor a szobrászt... Add, hogyha megszólítasz tudjam a választ mindig és mindenkor...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése