Nyomok

Éhesek vagyunk. Mire? A mindig többre.
Ennyi az egész, szeretnénk valami mindig többet. Előttem van K. Clark civilizációjáról való sorozata / a könyvet még nem olvastam, csak a sorozatot láttam/ amiben végigjárja a klasszikustól a modernig a civilizációt. Éhesek vagyunk. De mire? Arra, hogy bebizonyítsuk, ami előttünk volt, az nem én vagyok, hanem más valami volt, és akik utánunk jönnek, azok büszkék lehetnek ránk? Meddig lehet ezt fokozni? Ameddig a szív megáll. Ameddig dobog, utánna már nincs mit fokozzak. Mindent megragadunk, és megteszünk azért, hogy nyomot hagyjuk a nyomon, és a mulandóságunkat elfelejtsük. Ahogy Clark végigjárja a  korokat, ahogy kinyílik, majd bezárul, majd újra kinyílik a tér. Valahogy mindig nyomot akarunk hagyni. És hogy ennek mi az ára?! Nem mindig törődünk vele. Nem érdekel minket.

Mostanában tudatosult bennem, hogy mennyire szeretjük mi a mi kis univerzumunkat- közhelyszerűen a komfortzónánkat. Mi kell ahhoz, hogy innen mi kimozduljunk? Minek kell történnie, hogy ne 2000km távolságról, hanem közvetlen közelről törődjünk a dolgokkal. Elhagyjuk a szülőfalunkat, a szülőföldünkat, miért? hogy csodát lássunk! Elmegyünk a csodáért olyan messzire, hogy az már néha fáj nekünk, de mindeközben a közvetlen közelünkben nem látunk, nem akarunk mást látni, csak azt, ami nincs meg benne. A csoda mellett olyan hamar elhaladunk. A csoda mellett olyan hamar elsomfordálunk, csak mert esetleg az beleütközik a mi kis komfortunkba, csak mert az szegényesebb, vagy egyszerűbb mint a mi nagyratörő, irigylésreméltó álmaink! Igen, ezt akarjuk, hogy senki ne érjen utol minket, és senki ne tudja azt mondani, hogy én voltam itt előbb. Mert ki kell mondanom, hogy én voltam itt előbb, te csak utánnam jössz! Én hagyom a nyomot a civilizációban, te, aki előttem voltál vagy megtalálom a nyomodat, vagy pedig egyszerűen elutazok tőle, még csak észre se vegyem. Lehet az akármilyen nagyszerű, de ha nem fér bele a terveimbe, akkor rálépek a lábnyomodra, azért, hogy felülírjam azt! Nem azért, hogy kövessem! És nem veszemészre, hogy máris a nyomdokaidba léptem. Vággyal a mellkasomba, hogy nyomot hagyjak, és kitárulkozó, történelmet formáló valamit hozzak létre. Felépítsem azt szavakból, vagy kövekből, esetleg napjainkban pénzből, programokból, netán kapcsolatokból. Dilemme. Ki akarok e lépni a nyomokból?! Ki akarok-e lépni a civilizációból?! Azt akarom, hogy más ne zavarja az én kis univerzumomat! Hiszen olyan nagyszerű ember vagyok nélkületek is, nem akarom, hogy mások zavarjanak... És bumm, beütött a posztmodern, mitn a londoni gyors, éppen, hogy csak befutott az állomásra, és máris kész az egész, én felszállok az előttem járók helyére, máris nyomokat hagyok, és látom, hogy a nyomokat nem mások, én hagytam, vagy mégsem?

Éhesek vagyunk, hogy csillapítsuk az éhségünket vágyunk dolgokra, vágyunk a halandóságon túlmutató dolgokra. Belénk van kódolva ez a vágy, ami néha egész szép kis épületeket, ideológiákat és történeteket hagy maga után. Mindennek a végén mi marad? Azt hiszem nem tudom pontosan, csak gyanítom, hogy egy egyszerű árnyék egy lapon, amit majd befűznek, és bekerül az annyira útált könyvekbe. Nyomot akartok hagyni, hogy másokat is éhségre sarkalljak, hogy kibüffenjen belőlük az a végtelenbenyúló vágy, hogyha elmúlnak, akkor legyen aki a nyomdokomba lép...