ORVOSNÁL

Ma elmentem a dokihoz, fül-orr-gégészet. És rájöttem valamire. Miközben elkezdjük fixálni magunkat, eközben akarva akaratlanul is meg akarjuk javítani az életünket is. Kibeszéljük magunkból a bajokat, ha úgytetszik. Hogy működik-e? Most elmondanám, hogy igen, de félek, hogy nem lehetne hallani a választ, a nagy hangzavarban. Nem ismernek, nem tudják ki vagy, és hát egy apró jajdulás, és bum... Máris kiömlik minden, a rendszerről, az orvosokról, az aranyos tündibündi kisgyerekről aki ordít mint egy fába szorult füldugó. Na nini- ott jön egy bácsi, akit magábaszippantott a tolókocsi, meg az élet, alig fér el a sok-sok EGO-tól... Nem nagy kérdések, hanem apró helyben totyorgások, amivel egy picit jobbá tesszük a napunkat, hiszen kiadtunk magunkból egy kis-féldeka felvágott, de nem dinsztolt jóízű feszültséget. Mondhatnám társasági életet éltünk.

Hát, én nem is tudom, de lehet, hogy nem ez a legjobb módja, hogy találkozzak emberekkel, elmeséljem nekik a fél életemet, hátha mondanak valami még okosabbat, vagy nem-nem is. Ez az egész olyan, talán még néhányan emlékszünk rá- mint az oviban, bibi-nekem nagyobb van, nem, bibi, nekem mégnagyobb van...

Elgondolkodtató, hogy mennyi ember akarja a testét és az életét fixálni, és mennyi vadidegen jön össze egy kis csevejre a helyi SZTK rendelőben. Na igen, mintha az Univerzumot akarnák megragasztani egykis Ducktap-pel...