Rongyrázás

Van itt két rongyszőnyeg, aminek a testét porhüvely fedi, egymásnak, vagy elmegy egymás mellett, se vele, se nélküle nem megy, valahol mindig megtalálják egymás társaságát... Ez az életünk, emberi civilizációnk egyik mozgatóregymástól... De leginkább csak rázzák magukat, hiszen mindkettőnek fel kell hívnia a figyelmet egymásra, és be kell mutatni, hogy mennyire fontosak...

Megjegyzem a szovő mester ezt anélkülis tudja, de igazán élvezi, amikor a szőnyegek, ezek a por rongyok életre kelnek, saját történetet gyűjtenek, és mindegyik keresi a maga párját...

RONGYSZŐNYEG 143.

A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kísértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
a férfié; minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
cimkék között jár, mint egy patikában.
Hiába száll be földet és eget,
mindég semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik –
ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, elven
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedően fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan cimkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
ugy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.