Ugrás a fő tartalomra

Hét tündér meséje, színek

Ősszel jönnek szemedbe a jelek
Színekből összegyúrt levelek.
Itt egy kis zöld még kivirít,
Az ősz mindent bepiszkít.

Édes ingere a szemeknek,
lüktető színe az ereknek.
Jön egy, és egy másik egy
fogy az idő, egyre csak megy.

Ott egy angyal fekszik a földön
Köréje levélből ruhát szőttem.
Angyal zsebéből kihullnak a lapok,
ahogy az eső épp rácsöppen.

Szemnek édes színei, ti ingerek,
ha hang bújna belétek, lenne
szátokra melegség varrva,
hogy betöltsétek bennünk,
ami még nincs betakarítva.

Lennétek létrák, mik fel az égig
nem érnek,
csak az emberi szívben, dobogva,
színekben cikázva égnek.

Már látni a fehér settenkedő rémet,
Mit sötétben csak csillagok vezetnek.
Ott van mindenhol, lassan bekúszik
hozzád. Tél apó megeszi, amit nem evett
meg senki a portán.

Furcsán múlnak a nappalok,
Egyik szemem itt, a másik
a holnapban valahol.

Bár jobb lenne a versike,
Dalolna forradalmi, szebb napot,
De elbuktunk a jóakaratú elhiszemen.
Hitetlenek lettünk a minden iránt,
Csak a semmit ölelik sokan.

Sokan, de nem a mindenki,
A láthatatlan kezek néhol összefornak,
Az angyalok, hol sárban, hol falevélben
Elő-elő bújnak. Apró könyvek lapjaiban,
a hiszem, és szabadság van bújtatva,
Ott a normális ember őket biztonságban tarja.

Nem félek, szabadabb vagyok rabtartó
őszömnél. A tél uralma nem rettenti bennem a tüzet.
Mert minden napban megbújik a szép,
Az apró, a szerethető, mit a rettenetes éjszaka
tűzbenégő öröklétében meg nem ehetett.

Furcsa játéka a szemnek, ha a lélek lát,
mert akkor többet, szebbet jobbat érez
a szem, látomásként van jelen a szebb,
a március, a megbújó ébredés, a tavasz.

Látjuk a hidegbenis a napot, a megfagyott
életek helyett a bennünk égő apró lángot,
Ami egyik napról a másikra rejt,
egyik létből a másikra
emelt.

Aprók a hidegek. Aprók a cseppek,
a nehézen nézz át, hogy az élet megmaradjon
benned.


Megjegyzések