elhiheted

gondolatok, hol vagytok, hová bújtatok?

Igazán nem találok most úgy semmit. Néha egy két jó idézet, egy vigyor az emberkém arcáról és ennyi. Haldoklik bennem a gondolat, és már - már tisztára kiszáradt belőlem a betű is. Mintha valami hinta székben ülnék, és hintáznék. Várnám, hogy valami kinőjön ebből a hintaszékből, hogy a szék mögül egy kobold előugorjon, és gyorsan rámripakodjon, vagy kitörje a hintaszék egyik lábát. Huncutak ezek a koboldok.

Ha ez a hintaszék már összetört, akkor meg csak simán pipáznék. Pöfékelném a szavakat ki, és be, ki és pfff... Nem tudom, hogy összeállna ez a pöfékelés valaha is egy életté, de remélem, hogy akik mellettem pöfékelnek, számukra az élet összeáll.

Teljesen elveszettnek nem érzem magam, mert érzem, hogy erős a biztosítókötelem, nem szavakból font, nem tekintetekből vagy léha emberi csürhéből, de sokkal inkább gondos odafigyeléstől. Mintha megszólalna bennem egy égi harmónia, játszi könyedséggel szaladgálva a húrokon fel, és alá mit sem törődve a zord valósággal, hogy emberek élete romokban, és hogy hírek bombaként robbannak.

A bombázások ellenére is tovább játszik bennem ez az égi harmónia, nem vagoyk se boldogabb, se okosabb, csak nem félek. Nem félek, hisz tudom, hogy akikkel pöfékelem a szavakat, azok számára összerakhatok egy életet, megmutathatom a legjobb dohányt a mindennapokra.

Igen, vissza akarom kapni a gondolataimat, és ha valaki látta őket, mondja meg nekik, hogy semmi baj, itt vagyok, ne féljenek, mert már én sem félek. Akárhogy is lesz a holnap, szavakból emberek láncotfonnak körém, hogy megízleljék az én pöfékelésemet. Ezért hálás vagyok. Nagyszerű dolog ez a kegyelem, hogy tudhatom, soha nem vagyok egyedül, és tudhatom, hogy a legnagyobb szakadékban is biztosan haladhatok tovább...