Első megjegyzésem a múzeumok éjszakájáról. Lassan fogom feldolgozni, mivel olyan fáradt voltam aznap, hogy az összes processzorom hűtője megfőtt, a memóriakapacitásom pedig éppen akadozott. Szerettem volna többet magamba szívni, de lehet, hogy ebben nagy segítségemre lett volna az, ha nem késik a vonat 1,5 órát, és nem vagyok halál éhes!
De haladjunk.
Munkácsy terem!
Nem gondoltam soha azt, hogy agyonszteroidzott csávók meg szilikoncicik is ennyire érdelődnek Kriszus Urunk káláriája iránt! Igazán belenéztem volna a fejükben, hogy amíg én a középn állok, és nézem a képeket, addig az emberek mire gondolnak, mit látnak ŐK. Mit látnak ezen az ókori fazonon, aki ott áll valami bugyogós ipse előtt, és gondolkodnak. Volt aki csak bejött és kiment- hülye képek, nem érdekelnek... Volt aki csendben és áhitattal, valahol középen, ahol én álltam megállt, és nézte az eseményeket, volt aki beállt a kerengőbe, és nem látott semmit, csak az ecsetvonással megörökített pillanatokat.
Beleszédültem. Nekem ez volt a holtpont. Ezután már nem voltam olyan jól, vagy csak úgy éreztem, hogy a képek elindultak irányomba, megmozdul a tömeg, és már én is szédülve azt kiáltom, FESZísd MEG, Feszísd MEG! ... már már hallottam.
Szóval ahhoz, hogy élményt kapjak, minden adott volt. Fáradság, káprázat, megvilágítás, monumentális kép, a hangok, a tömeg, szédülés, és a látvány. Meglehet, hogy még egyszer bemegyek, amikor senki nem lesz ott. Beállok középre, és meglátom, akkor mit mond a kép...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése