Holt katonák balladája

Már egy ideje nem hagytam nyomot a blogon, és nem terveztem egy ideig semmi különöset sem írni. De mégis. Valamit írnom kell, van most bennem valami belső kényszer, ami nem hagy nyugodni, és azt akarja, hogy hagyjak itt valamit. Keddtől Csillagpont. Nem tudom, őszintén, nagyon nem tudom, mit várjak. Olyan ez, mint valami többször újrakezdett dolog, amit néha félbehagyok, aztán újra nekifutok. Kicsit öregnek érzem már magam ehhez a táborhoz, de nem tudom. Próbálom úgy felfogni, mint egy lehetőséget, amit ki kell használni, mit egy csonka verset, ami egyszer elkészül.



Úgy volt, hogy megyek, de aztán nem, amíg június végén fel nem hívtak, hogy megyek. Július eleje óta nem hagytam egy bit-nyi nyomot sem a neten. Nem látogatok, és nem látogatnak, kicsit a felfrissülés, névnap, házassági évforduló, ect. ideje volt ez. Egy kis elvonulás, és most megyek egy faluba, ami 6 napra nő ki a semmiből, kicsit csonka, soha be nem fejezett, és mégis megtervezett, egész.

Kezdtem ezt a verset én, tavaly május elején,
idén lett csak készen, idén sem egészen.
Címe az volt: életem, s kihúztam, mert félszegen
sántikált a címe, minden lába ríme.

Újra kezdtem, s ezalatt félesztendő leszaladt,
de az égre nézve alig vettem észre.
Az égen egy felhő szállt, s az a felhő nem is szállt,
lebegett vagy állt tán, mint egy őr, várt rám.
Azt a felhőt néztem én, míg e forgó év felén
csak lehullott onnan, mint katona holtan.
Ismét kezdtem: Háború lett a címe, száz sorú
volt az első versszak, jajgatott mint vert had.
Jaj mit is kerestem itt, katonák holttesteit,
bűverő terelte lépteimet erre.
Kutattam a tárva tárt messze hajló láthatárt,
föllelem, reméltem, nyitját, minek éltem.
Életemmel kezdtem el, háborúban vesztem el,
én másról akartam szólani e dalban.
Másról én, de nem lehet, valaki nem engedett,
tán a ma lepergő, oszló testű felhő.