Aki szereti, annak azért, aki nem ismeri azért, aki pedig csak olvasni szeretne, annak azért! 2 mese Oscar Wilde-tól, érdemes végigolvasni!
És újra elaludt és álmot látott, s ez volt az álma.
És újra elaludt és álmot látott, és ez volt az álma.
Akkor beléptek hozzá a királyság fő méltóságai, élükön az udvari kamarással, és hódoltak előtte, az apródok pedig elébe hozták az aranyból szőtt ruhát és elébe tették a koronát s a jogart.
AZ ÖNFELÁLDOZÓ JÓ BARÁT
Egy reggel a vén vízipatkány kidugta fejét az odújából. Fényes gyöngyszeme és merev, szürke pofaszakálla volt, a farka meg akár egy darab hosszú, fekete gumi. Kiskacsák úszkáltak a tóban, és szakasztott olyanok voltak, mint egy csapat sárga kanári, és az anyjuk, tiszta fehér, valódi piros lábú kacsa, éppen arra tanítgatta őket, hogy álljanak tótágast a vízben.
- Sohasem kerültök be a jó társaságba, ha nem tanultok meg tótágast állni - mondogatta nekik, és mutogatta, hogyan csinálják. De a kiskacsák nem törődtek vele. Olyan fiatalok voltak, azt sem tudták még, mire jó egyáltalában bekerülni a társaságba.
- Milyen szófogadatlan gyerekek! - kiáltott fel a vén vízipatkány. - Igazán megérdemelnék, hogy vízbe fojtsák őket.
- Szó sincs róla - válaszolta a kacsa. - Minden kezdet nehéz, és a szülők türelme kifogyhatatlan.
- Ugyan kérem! Nekem bizony nincsenek szülői érzéseim - mondta a vízipatkány -, nem vagyok családos ember. Szó, ami szó, sosem voltam nős, és nem is kívánok megházasodni. Szép, szép a szerelem a maga módján, de a barátság sokkal többet ér. Valóban nem ismerek semmit a világon, ami nemesebb vagy ritkább volna az önfeláldozó barátságnál.
- És, ha szabad kérdenem, elképzelése szerint mi a kötelessége egy önfeláldozó jó barátnak? - kérdezte a zöld kenderike, aki ott üldögélt a közelben egy fűzfán, és végighallgatta a beszélgetést.
- Erre bizony magam is kíváncsi vagyok - mondta a kacsa, s elúszott a tó túlsó vége felé és tótágast állt, hogy a gyerekeinek jó példát mutasson.
- Milyen ostoba kérdés! - kiáltotta a vízipatkány. - Az én önfeláldozó barátom, ha éppen rólam van szó, legyen önfeláldozó.
- És maga mivel viszonozza? - kérdezte a kismadár, s közben egy ezüstágacskán himbálódzott, meg-meglebbentve parányi szárnyait.
- Nem értem ezt a kérdést - felelte a vízipatkány.
- Ha megengedi, elmondok egy idevágó kis mesét - mondta a kenderike.
- Rólam szól a mese? - kérdezte a vízipatkány. - Ha igen, akkor meghallgatom, mert végtelenül kedvelem a meséket.
- Alkalmazható magára is - felelte a kenderike, s azzal leröppent a fáról, és a part szélén megülve, elmesélte az önfeláldozó jó barát történetét.
- Hol volt, hol nem volt - kezdte a kenderike - volt egyszer egy tisztességes kis fickó, Hansnak hívták.
- Ugye, nagyon előkelő ember volt? - kérdezte a vízipatkány.
- Nem - felelte a kenderike -, aligha hinném, hogy előkelő lett volna, de jó szíve volt és furcsa, kerek, mosolygós ábrázata. Egyedül élt kis kunyhójában, és naphosszat a kertjében dolgozott. A kertje pedig olyan szép volt, hogy nem akadt párja az egész környéken. Nyílt ott szapora szegfű és gránátszegfű, pásztortáska meg vénuszfodorka. Volt damaszkuszi meg sárga rózsája, lila kikericse, arany, bíbor és fehér violája. Haranglábvirág és zsálya, majoránna és bazsalikom, liliom és kankalin, sárga nárcisz és szegfű nyílt, virított, egyik a másik után, ahogy telt hónapra hónap, úgyhogy mindig volt miben gyönyörködni, minek illatát élvezni.
Kis Hansnak nagyon sok jó barátja volt, de valamennyi közt Hugó, a nagydarab molnár volt a legönfeláldozóbb jó barátja. Csakugyan úgy ragaszkodott kis Hanshoz a gazdag molnár, hogy a világért se ment volna el a kertje mellett anélkül, hogy át ne hajoljon a falon, és ne tépjen egy nagy csokor virágot vagy egy marék szagos füvet, vagy hogy meg ne tömje zsebeit szilvával vagy cseresznyével gyümölcsérés idején.
- Igazi jó barátoknak mindene közös - mondogatta a molnár, és kis Hans rábólintott, mosolygott, és büszke volt arra, hogy ilyen nemesen gondolkozik a barátja.
A szomszédok ugyan furcsállották olykor-olykor, hogy a gazdag molnár semmit sem ad viszonzásul a kis Hansnak, bár vagy száz zsák lisztje volt raktáron a malomban, és volt hat fejőstehene is, meg gyapjas juha, egész nyáj, de Hans sohasem törődött az efféle dolgokkal, és semmi sem okozott neki nagyobb boldogságot, mint ha a molnárt hallgathatta, aki csodás igéket mondott az igazi barátság önzetlenségéről.
Így éldegélt kis Hans a kertjében.
Tavasszal, nyáron és ősszel nagyon boldog volt, de amikor beköszöntött a tél, s ő már nem vihetett virágot vagy gyümölcsöt a piacra, akkor bizony kijutott neki a fázásból meg a koplalásból, és gyakran kellett úgy feküdnie, hogy nem evett egyebet vacsorára pár szem aszalt körténél s tavalyi diónál.
Télen azonkívül szörnyen elhagyatottnak érezte magát, mert ilyenkor a molnár sohasem nézett be hozzá.
- Mi haszna volna meglátogatnom kis Hansot, amíg el nem olvad a hó - mondogatta a molnár a feleségének. - Jobb, ha a bajba jutott embert magára hagyjuk, és nemigen zavarjuk látogatásokkal. Nekem legalábbis ez a felfogásom a barátságról, és meggyőződésem, hogy igazam van. Várok hát tavaszig, és majd csak akkor keresem fel, mert akkor meg tud már ajándékozni egy kosárra való kankalinnal és az majd boldoggá teszi!
- Meg kell adni, te aztán törődsz a mások bajával - felelte a felesége, aki kényelmes karosszékben ült a lobogó fenyőfatűz mellett -, igazán törődsz vele. Élvezet hallgatni, ahogyan a barátságról beszélsz. Tán még maga a lelkész se szól róla hozzád foghatóan, pedig ő háromemeletes házban lakik és aranygyűrűt hord a kisujján.
- De nem hívhatnánk-e meg hozzánk kis Hansot? - kérdezte a molnár legkisebb fia. - Ha szegény Hans éhezik, én majd megosztom vele a zabkásámat, és a fehér nyulaimat is megmutatom neki.
- Ejnye, de ostoba vagy! - kiáltott rá a molnár. - Igazán nem tudom, mi végre járatlak iskolába. Úgy látszik, semmit se tanultál. Ha kis Hans idejönne és látná a lobogó tüzet, a jó vacsorát, meg a vörösborral teli nagy hordónkat, még elfogná az irigység, pedig az irigység rettenetes valami, és bárkinek megronthatja a természetét. Dehogy veszem én a lelkemre kis Hans megrontását. Én vagyok a legjobb barátja, vigyázni is fogok rá mindig, és lesz arra is gondom, hogy ne kerüljön kísértésbe. Meg aztán, ha Hans idejönne, talán még kölcsön is kérne tőlem egy kevéske lisztet, és én nem adhatnék neki. Mert más dolog a liszt és más a barátság, a kettőt nem szabad összekeverni. Hiszen a két szó másképp hangzik és mást is jelent. Mindenki láthatja.
- Milyen jól beszélsz! - mondta a molnár felesége, és töltött magának egy nagy pohár meleg sört. - Szinte elálmosodtam tőle. Mintha csak templomban volnék.
- Sok ember cselekszik helyesen - válaszolta a molnár -, de beszélni már annál kevesebb beszél helyesen, ami arra vall, hogy a kettő közül a beszéd sokkal nehezebb és finomabb dolog - és olyan szigorú pillantást vetett az asztal fölött a legkisebb fiára, hogy az elszégyellte magát, lehorgasztotta fejét, bíborvörös lett, és könnyeit belepotyogtatta a teájába. De hát olyan fiatal volt még, hogy meg kell neki bocsátani.
- Ez a történet vége? - kérdezte a vízipatkány.
- Dehogy - felelte a kenderike -, még csak az eleje.
- Akkor maga nagyon is elmaradt a kortól - mondta a vízipatkány. - Manapság minden jó elbeszélő a végével kezdi, aztán áttér a történet elejére és a közepével fejezi be. Ez az új módszer. Mindezt egy kritikustól hallottam a minap, aki a tóparton sétált egy fiatalemberrel. Jó hosszan fejtegette a dolgot, és meggyőződésem, hogy igaza van, mert kék pápaszeme volt és kopasz feje, és valahányszor a fiatalember valami megjegyzést tett, azt felelte: "Ugyan kérem!" De folytassa csak az elbeszélést. A molnárt máris
végtelenül megszerettem. Bennem is akad nem egy szép gondolat, érthető, ha rokonszenvezünk egymással.
- Szóval - mondta a kenderike, egyik lábáról a másikra ugrálva - mihelyt elmúlt a tél és a kankalinok nyitogatni kezdték halványsárga csillagaikat, a molnár odaszólt a feleségének, hogy elmegy és meglátogatja kis Hansot.
- Lám, milyen jó a szíved! - kiáltott fel a felesége. - Mindig csak másokra gondolsz. És ne feledd magaddal vinni a nagy kosarat a virágoknak!
Így aztán a molnár erős vaslánccal összekötötte a szélmalom vitorláit és leereszkedett a dombról, karján a kosárral.
- Jó reggelt, kis Hans - mondta a molnár.
- Jó reggelt - mondta Hans a kapájára támaszkodva, és mosolygott, hogy füléig ért a szája.
- Hogy s mint töltötted a telet? - kérdezte a molnár.
- Ej no - kiáltott fel Hans -, szép tőled, hogy kérdezed, igazán nagyon szép! Mondhatom, nehéz napjaim voltak, de hiszen itt van már a tavasz, és most már boldog vagyok, s a virágaim is szépen növekednek.
- Gyakran emlegettünk a télen, Hans - szólt a molnár -, és szerettük volna tudni, hogy megy sorod.
- Örülök, hogy gondoltál rám - mondta Hans -, már-már attól féltem, hogy elfelejtettél.
- Ugyan, Hans - válaszolt a molnár -, a barátság sohasem felejt. Éppen az a csodálatos benne; félek azonban, hogy te nem érted az élet költészetét. Egyébként milyen gyönyörűek a kankalinjaid!
- Csakugyan gyönyörűek - felelte Hans -, és Istennek hála, bőven nyílottak. Viszem is őket a piacra, hogy eladjam a polgármester lányának, és a pénzen majd visszavásárolom a talicskámat.
- Visszavásárolod a talicskádat? Csak nem akarod azt mondani, hogy eladtad? No, akkor nagy butaságot műveltél!
- Hát, ami igaz, igaz - mondta Hans -, kénytelen voltam vele. Hiszen tudod, nehezen húzom ki a telet, annyi pénzem sem volt, elhiheted, hogy kenyérre tellett volna. Így hát eladtam előbb ünneplőm ezüstgombjait, aztán eladtam az ezüstláncomat, az öreg pipámat és végül eladtam a talicskámat is. De most majd sorra mindent visszavásárolok.
- Hans, én neked adom a talicskámat - mondta a molnár. - Nincsen túlságosan jó állapotban; igaz, hiányzik az egyik oldala és van valami hibája a küllőinek is, de mégis neked adom. Tudom, részemről ez felettébb nemes cselekedet, és sokan bolondnak tartanak majd, hogy megválok tőle, de hát másfajta ember vagyok én, mint a többiek. Én azt hiszem, hogy a nagylelkűség a barátság lényege, és különben is, vettem már magamnak egy új talicskát. Nos, nyugodt lehetsz, neked adom a talicskámat.
- Ejnye, ez aztán igazán nagylelkű cselekedet - mondta kis Hans, és fura, kerek ábrázata csak úgy ragyogott az örömtől. - Könnyen kijavíthatom, mert van itthon egy szál deszkám.
- Egy szál deszkád! - kiáltott fel a molnár. - Hohó, hiszen nekem éppen az kéne a csűröm tetejére! Nagy lyuk van rajta és a gabonám mind elázik, ha be nem tapasztom a lyukat. Jó, hogy említetted! Csodálatos, hogy az egyik jótett mint szüli a másikat. Én neked adtam a talicskámat és te most nekem adod azt a szál deszkát. A deszkánál a talicska persze sokkal többet ér, de az igazi barátság nem törődik az ilyesmivel. Légy szíves, add hát ide nyomban, és én még ma nekilátok a csűrnek.
- Szívesen - kiáltott fel kis Hans, s azzal beszaladt a színbe és kivonszolta a deszkát.
- Nem valami nagy deszka - vette szemügyre a molnár -, tartok tőle, hogy ha én kifoltoztam a csűröm fedelét, nem marad neked, amivel kijavítsd a talicskát; de erről persze én már nem tehetek. Most pedig, minthogy neked adtam a talicskámat, biztosan szívesen adsz cserébe néhány csokor virágot. Itt a kosár, rakd tele egészen.
- Egészen tele? - kérdezte kis Hans, és meglehetősen elszomorodott, mert a kosár ugyancsak nagy volt, és tudta, hogy ha megtölti, nem marad már virága a piacra, pedig nagyon szerette volna visszaszerezni az ezüstgombjait.
- Ej, persze hogy tele - felelte a molnár -, én neked adtam a talicskámat, s tán nem szerénytelenség, ha néhány szál virágot kérek. Lehet, hogy nincs igazam, de én mindig azt hittem, hogy a barátságot, az igazi barátságot nem homályosítja el az önzés.
- Drága barátom, legeslegjobb barátom - kiáltott fel kis Hans -, tied kertem minden virága! Fontosabb nekem a te jó véleményed, mint hogy visszaszerezzem az ezüstgombjaimat - s rohant és leszakította valamennyi szép kankalinját, és telerakta velük a molnár kosarát.
- Isten veled, kis Hans - mondta a molnár, és nekivágott a dombnak, vállán a deszka, kezében a nagy kosár.
- Isten áldjon - mondta kis Hans, és vidáman ásott tovább, annyira örvendezett a talicskának.
Másnap éppen valami loncot kötött fel a tornácára, amikor meghallotta a molnár kiáltását, aki az országútról szólongatta.
Leugrott a létráról, szaladt a kertbe és kinézett a kerítés fölött.
Ott állt a molnár, hátán egy nagy zsák liszttel.
- Kedves kis Hans - mondta a molnár -, nem vinnéd el nekem ezt a zsák lisztet a piacra?
- Jaj, nagyon sajnálom - mondta kis Hans -, de ma borzasztó sok dolgom van. Fel kell kötöznöm a futókáimat, meg kell öntöznöm a virágaimat, és le kell hengerelnem a pázsitot.
- No persze - mondta a molnár -, bár ha meggondolom, hogy én éppen neked szántam a talicskámat, hát elég barátságtalan dolog, hogy így visszautasítasz.
- Ó, ne beszélj így - kiáltott kis Hans -, a világért sem szeretnék barátságtalan lenni - és beszaladt a sapkájáért, és aztán elbaktatott vállán a nehéz zsákkal.
Nagy forróság volt, az országúton szörnyű por, és Hans annyira elfáradt, hogy már a hatodik mérföldkő előtt le kellett ülnie pihenni. Mégis vitézül folytatta az útját, és végül elért a vásárba. Ott aztán némi várakozás után jó áron eladta a zsák lisztet, s nyomban indult is haza, mert félt, hogy ha túl soká elmarad, még rablókkal találkozhat az úton.
- Hát ez igazán nehéz nap volt - mondta magában kis Hans, amikor lefeküdt -, de örülök, hogy nem utasítottam el a molnárt, hiszen ő a legjobb barátom, még a talicskáját is nekem szánta.
Másnap kora reggel beállított a molnár, hogy átvegye a pénzt a zsák lisztért, de kis Hans olyan fáradt volt, hogy még mindig ágyban feküdt.
- Szavamra - mondta a molnár -, nagyon lusta vagy. Ha meggondolom, hogy neked akarom adni a talicskámat, azt hiszem, csakugyan keményebben dolgozhatnál. A lustaság bűn, és én bizony nem szeretem, ha a barátaim lopják a napot. Már megbocsáss az őszinteségemért. Ha nem volnánk barátok, álmomban se jutna eszembe, hogy így beszéljek. De hát mit ér a barátság, ha az ember nem mondhatja ki kereken, ami a szívén fekszik? Kedveskedni, kellemes dolgokat mondani és hízelegni mindenki tud, de az igazi jó barát mindig kellemetleneket mond és nem törődik azzal, hogy fájdalmat okoz. Sőt, az igazi hű barát
szinte keresi rá az alkalmat, mert tudja, hogy jót cselekszik vele.
- Nagyon sajnálom - mondta kis Hans, és kidörzsölte szeméből az álmot és levette a hálósipkáját -, de olyan fáradt voltam, hogy azt gondoltam, heverészek még egy kicsit és hallgatom a madarak énekét. Tudod, mindig jobb kedvvel dolgozom, ha előbb hallgatom az éneküket.
- Hüm, annál jobb - mondta a molnár és megveregette kis Hans vállát -, mert éppen arra akarlak kérni, hogy gyere fel a malomba, mihelyt felöltöztél, és foltozd ki a csűröm tetejét.
Szegény kis Hans alig várta, hogy a kertjében munkához lásson, mert már két napja meg sem öntözte a virágait, de nem volt szíve visszautasítani a molnárt, hiszen olyan jó barátja volt.
- Gondolod, hogy barátságtalan volnék, ha azt mondanám, hogy rengeteg a dolgom? - kérdezte félénken, bizonytalanul.
- Nos - felelte a molnár -, azt hiszem, csakugyan nem kérek sokat, kivált ha meggondolom, hogy neked szánom a talicskámat; de ha elutasítasz, megyek és megcsinálom magam.
- Ó, a világért se! - kiáltott fel kis Hans, és kiugrott az ágyból, felöltözött, és sietett fel a csűrhöz.
Egész álló nap, alkonyatig dolgozott rajta, és alkonyatkor odajött a molnár, hogy lássa, mire jutott.
- Befoltoztad-e már a lyukat a tetőn, kis Hans? - kiáltott fel hozzá nagy vidáman.
- De be ám! - válaszolta kis Hans, és leszállt a létráról.
- Bizony - mondta a molnár -, a mások helyett végzett munka szerzi az embernek a legnagyobb gyönyörűséget.
- Nagy megtiszteltetés hallgatni a te beszédedet - felelte kis Hans, és leült és törölgette a homlokát -, nagy megtiszteltetés. Attól tartok azonban, hogy nekem sohasem lesznek a tieidhez fogható szép gondolataim.
- Ó, eljön majd annak is az ideje - mondta a molnár -, csak sose sajnáld érte a fáradtságot. Egyelőre csak a barátság gyakorlati részét ismered, egyszer majd megtanulod az elméletét is.
- Csakugyan azt hiszed? - kérdezte kis Hans.
- Kétségtelenül - felelte a molnár -, most azonban, hogy kifoltoztad a tetőt, jobb volna hazamenned és pihenned, mert szeretném, ha holnap kihajtanád a nyájamat a hegyekbe.
Szegény kis Hans egy szót se mert erre szólni, s másnap kora reggel a molnár odaterelte Hans kunyhója elé a juhait, Hans meg elindult velük a hegyekbe. Egész napja ráment az oda- s visszaútra; és mire hazaért, olyan fáradt volt, hogy egy ültő helyében elaludt, és nem ébredt fel, csak fényes nappal.
- De jó is lesz ma a kertemben! - mondta, és tüstént munkához látott.
De valahogy sohasem jutott hozzá, hogy a virágait gondozza, mert barátja, a molnár minduntalan érte jött, és elküldözgette jó messzire, vagy pedig rávette, hogy segítsen neki a malomban. Kis Hans el-elszomorodott, mert félt, hogy a virágai még azt hiszik, megfeledkezett róluk, de vigasztalta a gondolat, hogy a molnár mégiscsak a legjobb barátja. - Amellett - mondogatta magában -, nekem szánta a talicskáját, és ez tiszta, nagylelkű cselekedet.
Így aztán kis Hans folyton-folyvást a molnárnak dolgozott, a molnár pedig szebbnél szebb szavakat mondott neki a barátságról, és kis Hans beírta rendre a noteszébe, és éjszakánként át- meg átolvasta, mert nagyon jó tanuló volt.
Történt aztán, hogy egy este, amikor kis Hans éppen a tűzhelynél üldögélt, jó erősen megverték az ajtaját. Vad, viharos éjszaka volt, és a ház körül olyan rémítően zúgott-búgott a szél, hogy kis Hans azt gondolta eleinte: csupán a zivatar dörömböl. De másodszor és harmadszor is rázörgettek, hangosabban, mint előbb.
- Tán valami szegény utasember - mondta magában kis Hans, és szaladt az ajtóhoz.
A molnár állt ott, egyik kezében lámpás, a másikban nagy bot.
- Kedves kis Hans - kiáltotta a molnár -, nagy baj van! A kisfiam leesett a létráról és úgy összetörte magát, hogy én most orvosért megyek. De az orvos olyan messze lakik és olyan csúf éjszaka van, hogy eszembe jutott: sokkal jobb volna, ha te mennél helyettem. Tudod, hogy neked szántam a talicskámat, és illik, hogy viszonzásul te is tégy értem valamit.
- Hát hogyne! - kiáltott fel kis Hans. - Boldog vagyok, hogy hozzám fordultál, és indulok is azon nyomban. De kölcsön kell adnod a lámpásodat, mert az éjszaka olyan sötét, hogy félek, bele találok esni az árokba.
- Nagyon sajnálom - felelte a molnár -, de ez az új lámpásom, és bizony nagy kár volna érte.
- No, nem baj, megleszek nélküle is - kiáltotta kis Hans, és lekapta a szegről a nagyobbik bundáját meg a meleg, piros sapkáját, sálat kötött a nyaka köré, s azzal elindult.
Odakint tombolt a vihar. Olyan sötét éjszaka volt, hogy kis Hans az orráig sem látott, s olyan vadul fújt a szél, hogy alig tudott megállni a lábán. Mégis, vitte a bátorsága, és háromórai gyaloglás után el is jutott az orvos házához és bekopogott az ajtaján.
- Ki az? - kiáltotta belülről az orvos, és kidugta fejét a hálószobája ablakán.
- Kis Hans, doktor úr.
- Mit akarsz, kis Hans?
- A molnár fia leesett a létráról és összetörte magát, és a molnár kéreti, hogy tessék rögtön jönni.
- Megyek! - mondta az orvos; megnyergelte a lovát, vette a nagy csizmáját meg a lámpását, kilépett a házból, és ellovagolt a malom felé, míg kis Hans gyalogosan ügetett mögötte.
De a vihar nőttön-nőtt, az eső patakokban zuhogott, és kis Hans nem látta, hová lép, és a lóval sem bírta tartani az iramot. Végül is letért az útról, az ingoványba tévedt, amely tele volt felette veszedelmes mély gödrökkel, és szegény kis Hans bele is fulladt valamelyikbe. Holttestét egy nagy tó közepén találta meg másnap néhány kecskepásztor, s haza is vitte nyomban a kunyhójába.
Ott volt kis Hans temetésén az egész falu, hiszen sajnálta-szerette mindenki, és a molnár volt a fő-fő gyászolója.
- Én voltam a legjobb barátja - mondta a molnár -, egyedül engem illet az első hely - így aztán nagy fekete kabátjában ő haladt a gyászmenet élén, és egyre-másra törülgette a szemét hatalmas zsebkendőjével.
- Kis Hans halála bizony nagy veszteség mindnyájunknak - mondta a kovács a temetés után, hogy mindnyájan kényelmesen elhelyezkedtek a kocsmában, és fűszeres bort iszogattak meg édes süteményt ettek.
- Nekem mindenesetre nagy veszteség - felelte a molnár -, hiszen úgyszólván neki ajándékoztam a talicskámat, és most igazán nem tudom, mit kezdjek vele. Odahaza nagyon az utamban van, de már olyan rozoga jószág, hogy semmit se kapnák érte, ha eladnám. Mindenesetre gondom lesz rá, nehogy bármit is elajándékozzak ezentúl. Hiába, a nagylelkűség mindig megbosszulja magát.
- És aztán? - kérdezte egy idő múlva a vízipatkány.
- Semmi aztán, ez a vége - mondta a kenderike.
- De mi lett a molnárral? - érdeklődött a vízipatkány.
- Ó, azt igazán nem tudom - válaszolta a kenderike -, és annyi szent, cseppet sem érdekel.
- Akkor nyilvánvaló, hogy a maga természetéből hiányzik a mások iránti rokonszenv - mondta a vízipatkány.
- Attól tartok, maga nem látja világosan a történet erkölcsi tanulságát - jegyezte meg a kenderike.
- A micsodáját? - sipította a vízipatkány.
- A tanulságát.
- Azt akarja mondani, hogy a történetnek tanulsága van?
- Természetesen - mondta a kenderike.
- Hát ezt - mondta nagyon mérgesen a vízipatkány -, ezt bizony előre is megmondhatta volna. Ha megmondta volna, bizony nem hallgatom végig; akkor én is azt mondtam volna, mint a kritikus: - Ugyan kérem! Különben ezt még most is megtehetem - és a legélesebb hangján azt visította: - Ugyan kérem! - s legyintett a farkával és visszabújt az odújába.
- Nos, mit szól a vízipatkányhoz? - kérdezte a kacsa, aki pár perccel később arrafelé lubickolt. - Sok jó tulajdonsága van bizonyára, de hiába, én már csak anya vagyok s ha egy ilyen megrögzött agglegényt látok, könnybe lábad a szemem.
- Nagyon félek, hogy felbosszantottam - felelte a kenderike. - Ugyanis elmeséltem neki egy történetet, amelynek tanulsága van.
- Ah! - mondta a kacsa. - Az ilyesmi mindig veszedelmes vállalkozás.
És ebben én tökéletesen egyetértek vele.
AZ IFJÚ KIRÁLY
Elérkezett hát koronázásának előestéje, és az ifjú király magára maradt gyönyörű szobájában. Udvaroncai már mind elköszöntek tőle, földig hajtva fejüket az akkori idők szertartása szerint, és visszavonultak a palota Nagy Csarnokába, hogy még utoljára némi oktatást kapjanak az etikett professzorától; egyikük-másikuk ugyanis még mindig egész természetesen viselkedett, ami egy udvaroncnál - mondanom sem kell - igen súlyos hiba.
Az ifjú király - mert a király csakugyan zsenge ifjú volt, alig tizenhat éves - nem bánta, hogy elmentek és a megkönnyebbülés mély sóhajával vetette magát hanyatt hímzett heverője puha vánkosain, és úgy feküdt ott, égő szemmel és nyitott szájjal, mint egy barna erdei faun, vagy egy fiatal vad a rengetegből, amelyet csak az imént ejtettek tőrbe a vadászok.
Mert csakugyan a vadászok találták meg, ők akadtak rá szinte véletlenül, amint mezítláb, furulyával a kezében terelgette a szegény kecskepásztor nyáját, aki felnevelte és akiről azt hitte mindig, hogy az édesapja. Az öreg király egyetlen lányának volt a gyermeke, titkos és mélyen rangon aluli szerelem gyümölcse - egy idegen fia, aki - mint mondják - lantja csodás varázsával hódította meg a fiatal hercegnő szívét; míg mások szerint egy Riminiből való művészé, akit a hercegnő nagyon is, tán túlságosan is kitüntetett, s aki nagy hirtelen eltűnt a városból, befejezetlenül hagyva művét a székesegyházban - a gyermeket azután alig egyhetes korában ellopták alvó anyja mellől, és rábízták egy egyszerű parasztemberre és a feleségére, akiknek nem volt gyermekük, és az erdő elhagyott mélyén éldegéltek több mint egynapi lovaglásra a várostól. A bánat, vagy ahogy az udvari orvos állította, a pestis, vagy ahogy mások suttogták, valami gyorsan ható olasz méreg,
amelyet egy pohár fűszeres borban itattak meg vele, még az ébredés órájában megölte a sápadt lányt, aki életre szülte, és amikor a bizalmas szolga, aki a gyermeket nyeregben magával vitte, lehajolt fáradt lováról és bezörgetett a pásztorkunyhó durva ajtaján, a hercegnő testét éppen akkor bocsátották alá a nyitott sírba, egy elhagyott temetőben a város falain kívül, a sírba, amelyben, azt beszélték, egy másik holttest is feküdt már, egy csodálatos és idegen szépségű ifjúé, akinek csomós kötéllel hátra volt kötve a keze, és mellén sok tőrdöfés sebe piroslott.
Így szólt legalábbis a történet, amelyet egymás közt suttogtak az emberek. Bizonyos azonban, hogy az öreg király halálos ágyán, akár mert nagy bűnét megbánta, akár csak mert nem akarta, hogy a királyság oldalágra szálljon, elküldött a fiúért, és a tanács jelenlétében örökösének ismerte el.
A fiúban, úgy tetszik, elismertetése első percétől fogva megmutatkozott az a különös szépségimádat, amely olyan sorsszerű nagy hatással volt későbbi életére. Akik bevezették a rendelkezésére bocsátott lakosztályba, gyakran emlegették, milyen mámoros ujjongással fogadta a számára készített pompás ruhákat, gazdag ékszereket, milyen barbár örömmel hányta le magáról durva bőrujjasát és nyers báránybőr juhászbundáját. Igaz, időnként hiányzott neki az erdei élet csodás szabadsága, és bármikor képes volt felháborodni a fárasztó udvari szertartások miatt, amelyek napja nagyobb részét lefoglalták, de a birtokába került pompás palotát - általában Joyense-nek nevezték - olyan új világnak tekintette, amelyet egyedül az ő gy
önyörűségére teremtettek; s mihelyt megszökhetett a tanácskozóasztal mellől vagy a fogadóteremből, leszaladt az aranyozott bronzoroszlánnal díszített széles lépcső ragyogó porfírfokain, és szobáról szobára, folyosóról folyosóra vándorolt, mint aki a szépségben keres enyhületet fájdalmára, valamiféle gyógyírt a bajára.
Ezeken a fölfedezőutakon, mert így nevezte őket - és csakugyan számára valódi utazás volt ez csodásnál csodálatosabb tájakon -, néha elkísérték az udvar karcsú, szőke apródjai, lebegő köpenyben, vígan lengedező szalagokkal; de még gyakrabban járt egyedül, mert valamiféle gyors ösztön, már-már megszállottság, tudtára adta, hogy a művészet titkait titkon lehet leginkább megismerni, s hogy a szépség, mint a bölcsesség, a magányos hívőt szereti legjobban.
Nem egy különös történet keletkezett róla ebben az időben. Mesélik, hogy a testes polgármester, aki azért jött, hogy ékes szavakkal felköszöntse a város polgárainak nevében, imába révülten térdelve találta egy nagy kép előtt, amelyet akkoriban hoztak Velencéből, és amely, úgy tetszett, új istenek tiszteletének volt az előhírnöke. Máskor meg órákra nyoma veszett, és csak hosszabb keresés után akadtak rá végül valamelyik északi torony szűk szobácskájában, amint éppen önfeledt áhítattal bámulta Adonis alakját egy görög gemmán. Látták egyszer - így mesélték -, amint rányomta forró ajkát egy antik szobor márványhomlokára; a folyó ágyában találták a szobrot, amikor a kőhidat építették, és Hadrianus bithyniai rabszolgájának neve volt belevésve. S egy teljes éjszakát töltött azzal, hogy a holdfény játékát leste Endymion egy ezüstszobrán.
A ritkaságok és a drágaságok varázslatosan vonzották, és mohóságában, hogy mindenből szerezzen magának, csapatostul küldte szét a világba a kereskedőket; egyeseket az északi tenger mellé, hogy a durva halásznéptől ámbrát cseréljenek, másokat Egyiptomba, azért az állítólag bűvös erejű különös zöld türkizért, melyet csak a királyok sírjában találni, megint másokat Perzsiába selyemszőnyegekért és festett agyagedényekért, néhányat pedig Indiába, hogy vegyenek fátyolszövetet meg festett elefántcsontot, csillámot, jade karkötőket, szantálfát, kék zománcot és finom gyapjúkendőket.
De legtöbbet mégis a koronázási öltözéke foglalkoztatta, az arannyal szőtt ruha, a rubinttal kirakott korona, a gyöngykarikákkal, gyöngyfüzérekkel díszített jogar. Valóban, ma éjszaka is erre gondolt - ott pihent hanyatt dőlve drága fekvőhelyén, és a nagy fenyőhasábokat bámulta, amint hamuvá égtek a nyitott kandallóban. A rajzokat kora leghíresebb művészeinek keze munkáit, már több hónapja elébe terjesztették, és ő már rendelkezett, hogy a mívesek éjjel-nappal szakadatlan dolgozzanak megvalósításukon, és kutassák fel az egész világot olyan ékkövekért, amelyek méltóak a munkához. Képzeletében teljes
királyi pompában látta már magát a székesegyház főoltára előtt, és gyermekajka körül mosoly játszadozott, és fényes villanással lobbant föl sötét, erdei tekintete.
Kis idő múlva felkelt fektéből, és a kandalló faragott párkányának támaszkodva körülnézett a homályosan megvilágított szobában. A falakat dús hímzések díszítették, amelyek a Szépség diadalát ábrázolták. Az egyik sarkot két agáttal és lapis lazulival berakott nagy fiókos szekrény foglalta el, az ablakkal szemben pedig egy különös faragású vitrin állt, aranyporral fénylő és aranymozaikkal ékes polcain néhány finom velencei üvegkancsó meg egy sötét erezetű ónixserleg ragyogott. Az ágy selyemtakarójába sápadt mákvirágot hímeztek, mintha csak az álom fáradt kezéből hullottak volna alá, és sudár, rovát
kás elefántcsont nádszálak tartották a bársony baldachint, amelyből struccbokréták szökelltek fehér tajtékként a díszes mennyezet sápadt ezüstjéig. Egy nevető Nárcisszusz, zöld bronzból, csiszolt tükröt emelt a feje fölé. Az asztalon lapos ametiszttál állt.
Kintről a székesegyház hatalmas kupoláját láthatta, amely mint egy buborék csillogott az árnyékban maradt házak fölött, meg a fáradt őrszemeket, amint fel s alá jártak a ködös folyóparti teraszon.
Valahol messze, valamelyik gyümölcsöskertben csalogány dalolt. A nyitott ablakon enyhe jázminillat áradt be. Az ifjú király hátrasimította homlokából barna fürtjeit, elővette lantját, és ujjait végigfuttatta a húrokon. Nehéz pillái lecsukódtak, és furcsa bágyadtság fogta el. Soha nem érzett fájdalmas-édes gyönyörűséggel élte át a szép dolgok varázsát és misztériumát.
Mikor a toronyóra éjfélt ütött, a csengőért nyúlt, mire beléptek az apródjai és szertartásosan levetkőztették, rózsavízzel hintették meg kezét és virágot szórtak a párnáira. Alig hagyták el a szobát, néhány pillanat múlva elaludt.
Álmában álmot látott, és ez volt az álma.
Úgy tetszett neki, mintha egy hosszú és alacsony padlásszobában állna, zúgó, kattogó szövőszékek között. Alig egy kis világosság szűrődött csak be a rácsos ablakon, kirajzolva a takácsok ösztövér alakját, amint rámájuk fölé hajolnak. A keresztgerendákon sápadt, beteges külsejű gyerekek kuporogtak. Amikor a vetélők áthaladtak az osztókon, fölhúzták a súlyos kölöncöket, amikor a vetélők megálltak, elengedték őket s összeszorították a fonalat. Arcuk beesett volt az éhségtől, vékony karjuk remegett. Egy asztalnál néhány kiaszott asszony ült és varrt. Iszonyú szag töltötte meg a helyiséget. A levegő nehéz volt és fojtó, a falakról csepegett, csurgott a nedvesség. Az ifjú király odalépett az egyik takácshoz, melléje állt, és figyelte, hogy dolgozik.
De a takács haragosan pillantott rá és azt mondta:
- Mit nézel engem? Kém vagy talán, s a gazdánk küldött a nyakunkra?
- Ki a ti gazdátok? - kérdezte az ifjú király.
- A mi gazdánk! - kiáltotta keserűen a takács. - Ember az is, mint én! Egyéb különbség nincs közöttünk, mint hogy ő szép ruhában jár, én pedig rongyosan; engem legyengített az éhség, míg neki meg se kottyan az örökös eszem-iszom.
- Az ország szabad ország - mondta a fiatal király -, s te nem vagy senki rabszolgája.
- A háborúban - felelte a takács - az erős szolgájává teszi a gyengét, a békében pedig a gazdag teszi szolgájává a szegényt. Nekünk dolgoznunk kell, hogy megéljünk, de ők olyan silány bérrel fizetnek, hogy éhen pusztulunk. Mi naphosszat nekik robotolunk, s ők ládáikban rakásra gyűjtik az aranyat, míg a mi gyermekeink idő előtt elfonnyadnak és szeretteink arckifejezése megkeményedik és eltorzul. Mi tapossuk a szőlőt, de más issza meg a bort. Mi vetjük el a gabonát, de csűreink üresek. Láncaink vannak, ha nem látja is a szem; rabszolgák vagyunk, ha szabadnak mondanak is bennünket.
- Így éltek mindnyájan? - kérdezte a király.
- Igen, így élünk - felelte a takács -, fiatalok és öregek, asszonyok és férfiak, kisgyermekek és törődött aggastyánok. A kereskedők letipornak bennünket, s mi kénytelen engedelmeskedünk parancsaiknak. A pap olvasóját pergetve lovagol el mellettünk, senki sem törődik velünk. Sikátorainkban, hova soha nem süt be a nap, éhes szemmel bolyong a Szegénység és sarkában jár szorosan a puffadt arcú Bűn. Nyomorra ébredünk reggel és a Szégyen ül az ágyunk szélén éjszaka. De mi gondod neked ezzel? Nem vagy te közülünk való. Arcodon világít a boldogság. - Azzal mogorván elfordult, átdobta a vetélőt a szövőszéken,
s az ifjú király látta, hogy aranyszál van abba belefűzve.
Nagy rémület fogta el, és így szólt a takácshoz: - Miféle ruhát szősz te?
- Ez az ifjú király koronázási ruhája - válaszolta az -, mi közöd hozzá?
Erre az ifjú király nagyot sikoltott és felébredt s íme! Otthon volt, a szobájában és az ablakon át látta, hogy az óriás, mézszínű hold ott függ a sötét égen.
És újra elaludt és álmot látott, s ez volt az álma.
Úgy tetszett neki, mintha nagy gálya fedélzetén feküdnék, amelyet száz rabszolga evezője hajt. Mellette ült, egy szőnyegen, a gálya ura. Fekete volt, mint az ébenfa, s karmazsinpiros selyemből volt a turbánja. Vastag fülcimpáin súlyos ezüstkarikák himbálóztak, kezében elefántcsont mérleget tartott.
A rabszolgák mezítelenül, rongyos ágyékkötőben egymáshoz voltak láncolva. Az izzó nap forrón tűzött le rájuk, s a négerek fel-le szaladgáltak közöttük és bőrkorbáccsal verték őket. A rabszolgák kinyújtották sovány karjukat s víznek feszítették a nehéz evezőt. Sós tajték freccsent a magasba a lapátok nyomán.
Végül beértek egy kis öbölbe s mérni kezdték a tenger mélységét. A part felől gyenge szél fújt s finom vörös porral vonta be a fedélzetet és a nagy fővitorlát. Három arab nyargalt vad öszvéren az öbölhöz és dárdákat hajított feléjük. A gálya ura felkapott egy festett íjat és az egyiknek keresztüllőtte a torkát. Az arab súlyos loccsanással zuhant a hullámokba, társai elvágtattak. Egy sárga fátyolba burkolt asszony teveháton lassan követte őket, s néha-néha visszapillantott a holttestre.
Mihelyt horgonyt vetettek és a vitorlát bevonták, a négerek lementek a hajó mélyére, és előhoztak egy hosszú kötélhágcsót, amelyen ólomsúlyok lógtak. A gálya ura belevetette a hágcsót a tengerbe és a végét két vashorogba akasztotta. Akkor a négerek megragadták a legfiatalabb rabszolgát, leverték róla a bilincseket, fülét és orrlyukait betömték viasszal és a derekára nagy követ kötöztek. A rabszolga fáradtan leereszkedett a hágcsón és eltűnt a tengerben. Néhány buborék szállt fel ott, ahol alámerült. Egyik-másik rabszolga
kihajolva kíváncsian kémlelte a vizet. Elöl a gálya orrában cápabűvölő ült és egyhangúan verte dobját.
Kisvártatva jobb kezében egy gyönggyel felbukkant a búvár s lihegve a hágcsóba kapaszkodott. A négerek kitépték kezéből a gyöngyöt, őt magát meg visszalökték a tengerbe. A rabszolgák elaludtak evezőik mellett.
Újra és újra felbukkant a búvár, s valahányszor felbukkant, egy-egy szép gyöngyszemet hozott. A gálya ura lemérte őket és sorra beledugta egy kis zöld bőrzacskóba.
Az ifjú király megpróbált beszélni, de nyelve mintha a szájpadlásához tapadt volna és az ajka se mozdult. A négerek egymás közt fecsegtek s azután hosszan civakodtak egy ragyogó gyöngysoron. Két daru keringett szakadatlanul a hajó fölött.
A búvár még felbukkant, utoljára, s a gyöngyszem a kezében szebb volt Ormuz minden drágagyöngyénél, kerek volt, mint a telehold és fehérebb, mint az Esthajnalcsillag. De a fiú már holtsápadt volt, s amikor elzuhant a fedélzeten, orrán-fülén dőlt a vér. Kis ideig remegett még, s azután nem mozdult többé. A négerek megvonták a vállukat s belehajították a tengerbe.
A gálya ura felkacagott, kinyújtotta kezét a gyöngyért, s miután jól megnézte, homlokához szorította és meghajolt.
- Ez díszíti majd - mondta - az ifjú király jogarát - és jelt adott a négereknek, hogy vonják fel a horgonyt.
És amikor meghallotta ezt az ifjú király, nagyot kiáltott s felébredt, s az ablakon keresztül látta, hogy a virradat hosszú szürke ujjaival belekapott a halványuló csillagokba.
És újra elaludt és álmot látott, és ez volt az álma.
Úgy tetszett neki, mintha sötét erdőben járna, különös gyümölcsök és gyönyörű, mérges virágok között. A kígyók rásziszegtek, amint elment mellettük, és a tarka papagájok rikácsolva szálltak ágról ágra. Óriás teknősbékák aludtak a forró iszapban. A fák telis-tele voltak majmokkal és pávákkal.
Csak ment előre, mindig előre, míg az erdő szélére nem ért, ahol egy kiszáradt folyómederben rengeteg ember dolgozott. Mint a hangyák kúsztak fel a sziklára. Mély árkokat ástak a talajban és beléjük bújtak. Néhányan nagy fejszékkel széthasogatták a sziklatömböket, mások a fövényt túrták. Gyökerestül szaggatták ki a kaktuszt és összetiporták a skarlát virágokat. Ide-oda rohantak, kiáltoztak, senki sem tétlenkedett közülük. Egy barlang homályából a Halál és a Kapzsiság leselkedett rájuk, s a Halál azt mondta:
- Fáradt vagyok; add nekem a harmadrészüket, hadd menjek tovább.
De a Kapzsiság fejét rázta.
- Ezek az én szolgáim - válaszolta.
- Mi van a kezedben? - kérdezte tőle a Halál.
- Három szem gabona - felelte a Kapzsiság -, mi gondod vele?
- Adj belőlük egyet - kiáltotta a Halál -, elvetem a kertemben. Csak egy szemet adj, s akkor elmegyek.
- Semmit sem adok - mondta a Kapzsiság, és ruhája ráncaiba rejtette a kezét.
A Halál felnevetett, elővett egy csészét, megmerítette egy pocsolyában, és a csészéből felemelkedett a Sárgaláz. Végigfutott a sokaságon s a harmadrésze máris holtan hevert. Hideg köd követte, s vízikígyók siklottak az oldalán.
És amikor a Kapzsiság látta, hogy a nép harmadrésze halott, mellét verte és sírva fakadt. Fonnyadt mellét verte és hangosan kiáltozott.
- Szolgáim egyharmadát megölted, menj hát innen. A tatár hegyek között háború van, téged hívnak mindkét oldalon a királyok. Az afgánok levágták a fekete ökröt és hadba vonulnak. Dárdájukkal megdöngették pajzsukat és felöltötték vassisakjukat. Mi neked az én völgyem, hogy egyre itt időzöl? Menj és ne gyere ide többé.
- Nem, nem addig - felelte a Halál -, míg nem adsz egy szem gabonát.
De a Kapzsiság összeszorította az öklét és fogát csikorgatta. - Semmit sem adok - morogta.
A Halál csak nevetett rajta, felemelt a földről egy fekete követ és belehajította az erdőbe, s akkor az egyik vadbürökbozótból lángruhájában előlépett a Láz. Végigfutott a sokaságon, megérintette az embereket, és akihez csak hozzáért, meghalt. Amerre ment, lába nyomán elaszott a fű.
A Kapzsiság megborzadt és hamut hintett a fejére. - Kegyetlen vagy - kiáltotta -, nagyon is kegyetlen vagy. India fallal övezett városaiban éhínség van, és Szamarkand víztartó medencéi kiszáradtak. Éhínség van Egyiptom fallal övezett városaiban, és a sáskák kiözönlöttek a sivatagból. A Nílus nem árasztotta el partjait, s a papok megátkozták Isist és Osirist. Menj oda, ahol szükség van rád, s hagyd meg nekem az én szolgáimat.
- Nem addig - felelte a Halál -, míg nem adsz egy szem gabonát.
- Semmit sem adok - mondta a Kapzsiság.
És a Halál megint nevetett, s füttyentett egyet a két ujján, s akkor a levegőből egy asszony ereszkedett alá. A pestis volt az arcára írva, és sovány keselyűk szálldostak körülötte. Az asszony betakarta két szárnyával a völgyet, és senki sem maradt ott életben.
És a Kapzsiság sikoltva menekült az erdőn át, a Halál pedig vörös lovára pattant és elvágtatott, sebesebben, mint a szél.
És a völgy mélyéről, az iszapból sárkányok és szörnyű pikkelyes lények kúsztak elő, és a sivatagból sakálok ügettek ki, orrukkal a levegőt szimatolva.
És az ifjú király sírva fakadt és így szólt:
- Kik voltak ezek az emberek és mit kerestek itt?
- Rubintokat kerestek egy király koronájába - felelte valaki, aki mögötte állt.
Az ifjú király összerezzent, hátrafordult, s egy csuhás zarándokot pillantott meg a háta mögött, aki tükröt tartott a kezében.
Elsápadt és azt kérdezte: - Melyik királynak?
- Nézz bele ebbe a tükörbe - felelte a zarándok -, és meglátod. És az ifjú király belenézett a tükörbe, látta arcát, nagyot kiáltott, fölébredt, s íme, ragyogott a napfény a szobájában, és a kertben a fákon énekeltek a madarak.
Akkor beléptek hozzá a királyság fő méltóságai, élükön az udvari kamarással, és hódoltak előtte, az apródok pedig elébe hozták az aranyból szőtt ruhát és elébe tették a koronát s a jogart.
Az ifjú király szemügyre vette őket, gyönyörűek voltak valóban. Mindennél gyönyörűbbek, amit valaha is látott.
De eszébe jutott álma, s így szólt a főurakhoz:
- Vigyétek ezeket a holmikat, nem kellenek nekem.
Az udvaroncok elképedtek, néhányan meg felnevettek közülük, mert azt hitték, hogy a király tréfál.
De ő ismét komolyan szólott s azt mondta:
- Vigyétek ezeket a holmikat és rejtsétek el előlem. Bár ma van a koronázásom napja, nem fogom őket felölteni. Mert az én ruhámat az ínség sápadt keze szőtte a Gond szövőszékén. Vér festi pirosra rubintjaimat és Halál rejtezik a gyöngyeimben.
És elmesélte három álmát.
Az udvaroncok végighallgatták, összenéztek és azt susogták:
- Megőrült, biztosan megőrült; mert az álom csak álom és a látomás csak látomás. Káprázat, semmi több, és nem kell vele törődni. És különben is mi közünk azokhoz, akik érettünk robotolnak? Az ember ne egyék kenyeret, míg nem látott szántóvetőt, ne igyék bort, míg nem beszélt a vincellérrel?
Akkor az udvarmester szólott az ifjú királyhoz s azt mondta:
- Kérlek, uram, űzd el magadtól sötét gondolataidat, öltsd fel ezt a szép ruhát és tedd a koronát fejedre. Mert honnan tudja meg a nép, hogy te vagy a király, ha nincs királyi öltözéked?
Az ifjú király felnézett rá.
- Igazat beszélsz? - kérdezte. - Nem ismernek el királyuknak, ha nem királyi az öltözékem?
- Nem fognak rád ismerni, uram - kiáltotta az udvarmester.
- Azt hittem, hogy vannak természettől királyi férfiak - felelte -, de lehet, hogy úgy igaz, ahogy te mondod. És én mégsem öltöm fel ezt a ruhát és nem koronáztatom meg magam ezzel a koronával, hanem ahogy jöttem, úgy vonulok ki a palotából.
Azzal megparancsolta, hogy hagyják magára, csak egyetlen apród maradjon, egy nála alig fiatalabb legény, akit szinte pajtásának tekintett. Ezt visszatartotta, álljon szolgálatára; s miután tiszta vízben megfürdött, kinyitott egy hatalmas, festett ládát, elővette belőle bőrujjasát és nyers báránybőr juhászbundáját, amelyet akkor viselt, amikor még a domboldalon a pásztor bozontos kecskéit őrizte.
Ezeket öltötte magára, s kezébe vette faragatlan pásztorbotját.
És a kis apród ámulatában tágra nyitotta nagy kék szemét, s mosolyogva mondta:
- Uram, köntösödet és jogarodat látom már, de hol van a koronád?
És az ifjú király letört egy száraz ágat a vadrózsáról, amely körbefutott az erkélyen, karikába hajlította és a fejére illesztette.
- Ez legyen a koronám - felelte.
És ekként öltözve indult szobájából a Nagy Csarnokba, ahol a nemesek várakoztak rá.
És a nemesek kinevették, s néhányan így kiáltottak fel:
- Uram, a nép királyára vár, te pedig koldusként állsz elébe.
Mások meg haragra lobbantak s így szóltak:
- Szégyent hoz országunkra, és méltatlan arra, hogy urunk legyen.
De az ifjú király egy szóval sem válaszolt, hanem otthagyva őket, lement a fényes porfírlépcsőn, kilépett az érckapun, lóra szállt, elindult a székesegyház felé, a kis apród pedig ott futott mellette.
És a nép kinevette és azt mondta:
- Itt lovagol a király bolondja. - És gúnyolódtak rajta.
A király pedig megrántotta a kantárszárat és így szólt:
- Nem igaz - én vagyok a király! - És elmondta nekik három álmát.
Akkor egy ember kilépett a sokaságból és keserű szavakra fakadt:
- Uram, hát nem tudod, hogy a gazdagok fényűzéséből élnek a szegények? Pompátok táplál minket, bűneitek adnak nekünk kenyeret. Keserves sors kegyetlen gazdának szolgálni, de szolgálat nélkül maradni még keservesebb. Azt hiszed tán, hogy majd a hollók táplálnak minket? Mi módon akarsz segíteni? Rá akarsz parancsolni a vevőre: "Vásárolj ennyiért!", és az eladóra: "Ennyiért add!" Alig hinném! Ezért hát menj vissza a palotába, öltözz selyembe, bíborba. Mi dolgod neked mivelünk, mi dolgod a mi szenvedésünkkel?
- De hát gazdag és szegény nem egytestvérek? - kérdezte az ifjú király.
- Az ám - felelte az ember -, és a gazdag testvér neve: Káin.
Könny szökött erre az ifjú király szemébe, és továbblovagolt, keresztül a zajgó sokaságon, s a kis apródot elfogta a félelem és elmaradt mellőle.
Amikor a székesegyház főkapuja elé ért, a katonák nekiszegezték alabárdjukat s azt mondták: - Mit keresel itt? Ezen az ajtón csak a király léphet be.
És az ifjú király elpirult haragjában és azt mondta:
- Én vagyok a király - azzal félrelökte az alabárdosokat s belépett.
És amikor az öreg püspök megpillantotta a pásztorruhában, ámulva kelt fel trónusáról, elébe lépett s így szólt hozzá:
- Fiam, hát királyi öltözet ez? Milyen koronával koronázzalak meg és miféle jogart adjak a kezedbe? Ez a nap, meg vagyon írva, az öröm napja, nem pedig a megalázkodásé.
- Felöltheti-e vajon az Öröm azt, amit a Fájdalom szőtt? - felelte az ifjú király. És elmesélte a püspöknek három álmát.
A püspök pedig, amikor végighallgatta, összeráncolta homlokát s azt mondta:
- Fiam, én öreg ember vagyok, elértem életem telét, s tudom, hogy széles e világban töméntelen a gonoszság. Vad rablók ereszkednek alá a hegyekből, elrabolják a kisgyermekeket s eladják őket a móroknak. Oroszlánok lesnek a karavánokra, s rárontanak a tevékre. Vaddisznók túrják fel a völgyek gabonaföldjeit, és rókák dézsmálják meg a szőlőt a dombokon. Kalózok pusztítják a partvidéket, felgyújtják a halászok hajóit, elveszik hálóikat. A leprások sós mocsarakban tengődnek; nádból fonják házaikat, és senki emberfia nem közelíthet hozzájuk. Koldusok járják a városo
kat és együtt falnak a kutyákkal. Tudsz-e változtatni mindezen? Ágyadba veszed-e a bélpoklost és asztalodhoz ülteted-e a koldust? Meghunyászkodik-e törvényed előtt az oroszlán és engedelmeskedik-e neki a vaddisznó? Ő, aki a nyomort teremtette, vajon nem bölcsebb-e nálad? Annak okáért nem magasztallak én téged mind e cselekedetekért, hanem megparancsolom neked, lovagolj vissza a palotába, derítsd fel a te orcádat, öltsd magadra, ami egy királyhoz illő, én pedig megkoronázlak aranykoronával és gyöngyös jogart adok a kezedbe. Ami pedig az álmokat illeti, ne gondolj rájuk. E világnak súlyosabb a terhe, mintsem egyetlen ember válla bírhatná, több a szomorúsága, mintsem egy szív viselhetné.
- Az Úr házában szólsz így hozzám? - kérdezte az ifjú király, és a püspök mellett föllépett az oltár lépcsőjére, s megállt Krisztus képe előtt.
Megállt Krisztus képe előtt és jobbján és balján ott ragyogtak a pompás aranyedények, sárga borral teli kehely és a szent kenettel teli csésze. Térdre borult Krisztus képe előtt, s a hatalmas gyertyák ragyogva égtek a drágaköves oltáron és a tömjénfüst vékony kék csigákban gomolygott a templomi levegőben. Fejét imádkozva lehajtotta, és a papok merev díszruhájukban elsompolyogtak az oltár mellől.
Hirtelen vad hangzavar támadt az utcán, s a nemesurak kivont karddal, lengő tollbokrétákkal és csiszolt acélpajzsokkal berontottak.
- Hol van az álmok álmodója? - kiáltották. - Hol az a koldusnak öltözött király - az a fickó, aki szégyent hoz országunkra? Hadd öljük meg, mert nem méltó arra, hogy uralkodjék fölöttünk!
És az ifjú király ismét lehajtotta fejét és imádkozott, s amikor az imát befejezte, fölállt, megfordult és szomorúan nézett rájuk.
És íme! A festett ablakokon át beáradt a napfény, és a napsugarak aranyos ruhát szőttek rá, annál is szebbet, mint amit gyönyörűségére készítettek. Az élettelen bot kivirágzott, s nyíló liliomai fehérebbek voltak a gyöngynél. A száraz tövis kivirágzott, s rózsái pirosabbak voltak a rubintnál. Igazgyöngynél fehérebbek voltak a liliomok, s a száruk fénylő ezüst. Izzó rubintnál pirosabbak voltak a rózsák, és levelük vert arany.
Ott állott az ifjú teljes királyi díszben, s a drágaköves oltár szárnyai felpattantak, s a sugaras szentségtartó kristályából csodálatos és rejtelmes fény áradt. Ott állott királyi díszben és Isten dicsősége töltötte be a templomot, s a szentek falba vágott fülkéikben mintha megmoccantak volna. Teljes királyi pompában állott előttük, s az orgona felbúgott, a harsonák harsonáztak, és az énekes gyerekek énekeltek.
A nép szent áhítattal hullott térdre, a nemesurak leeresztették kardjukat, s meghajoltak hódolatuk jeléül, a püspök arca pedig elhalványodott és keze reszketett.
- Nálamnál nagyobb az, aki téged megkoronázott - kiáltotta, s térdre borult előtte.
És az ifjú király lelépett a magas oltárról, s a tengernyi népen át elindult haza. De senki sem mert arcába nézni, mert az arca olyan volt, mint az angyaloké.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése