Ott ültema padon, és csak néztem, ahogy a korai nyári napok körbevesznek égető sugaraikkal. Már-már azt hittem, hogy eltévedtem, és valami szaharai reggelbe csöppentem bele egy pillanatba. Amott épp egy ifjő pár fényképeszkedett, itt pedig egy-két fiatal ugrált, és imádta önmagát. A lányok persze csak legeltették kihezett tekintetüket.
Jómagam egészen máshol jártam, valahol messze, egy olyan vidéken, ahol csak kevesekkel találkoztam. Éppe beszélgettem a szobrokkal. Illetve beszélgettem volna, de nem igazán kaptam választ egyetlen kérdésemre sem. Valami egészen ismeretlen nyelven beszéltek, amit nem értettem, és persze ők ezt tudták, ezért beszéltek hát azon a nyelven éppen! Kérdéseim voltak, és arra válrtam, hogy megkapom a választ, de válasz helyett, csak azt kellett hallgatnom, hogy ismeretlen hangfoszlányok szűrődtek át a múló idő nyomában.
Igazán az érdekelt volna, hogy honnan jöttek, mióta vannak itt, mit csinálnak itt? Mit őriznek. Ezt mintha értették volna, és a válasz csak annyi volt, hogy a templomot őrizzük. Nem értettem, és hosszabb faggatózásra elmondták, hogy a pogány templomot örzik, ahol szobortestvérek, képek, tárgyak, egyszerűen csak a MÚLT maga rejtőzik!
Aztán azt is kérdeztem, hogy honnan jöttek, de erre, csak erősen meredtek előre, ki ki a maga feladatával ellátva, mind kitartóan végezte a dolgát. Egyszerűen csak ültek, már a jóég tudja mióta, és hirtelen kitört belőlük, hogy nekik mennyire elegük van, dehát a munka! Megaztán, ők már annyira únják ezt a merevséget! Nem akarták, de végül kibökték, hogy semmi egyébre nem vágynak, csak arra, hogy érezzék azt, amit az emberek, hogy lássák azt amit ők látnak, tapintsanak, érintsenek, és még megannyi izgalmas emberi dolgot csináljanak. Meglepődtem, hogy hát azért ezek mégsem mindig olyan izgalmas dolgok ám. De nagyjából itt véget is ért a beszélgetésünk. Sose tudtam meg, hogy honnan jöttek, hogy miért ülnek itt. Meglehet, egészen egyszerűen csak elfáradtak. Hiszen ki tudja milyen messziről jöttek, és mikorra értek pontosan ide, mikor indultak, mikor lett számukra kijelölve ez az őrhely!
Én aztán még arra is gondoltam, hogy ők, igazán nem is akarnak innen elmenni sehova. Hiszen olyan kényelmes ez nekik. Ha szólok, csak akkor válaszolnak, ha meg akarják hallani, és mintha a látásuk is hasonlóan működnek. Csak akor látnak, ha látni akarnak. Megrémít ennek a lehetősége, hogy valaki ennyire be legyen zárva az ÉN birodalmába. Most kezdtem csak látni, hogy a szobrok az ÉN feladatomat végzik, ülnek, figyelnek, és nem igazán törődnek mással. A tekintetük is olyan üveges,mintha már egy örökélet óta itt lennének. De vajon meddig maradnak, és mikor mennek tovább, meg eggyáltalán, Miért pont idejöttek? Túl sok a kérdés. ÉN nem is tudom...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése