Valami apró eltűnés az, ami most belőlem kisüt, valami kis egyszerű, mellettem szótlanul elhaladó eltűnés, amire ha ráköszönsz, nem köszön, csak a hide kövek visszhangja tekint rád. Egykor a kövek is vizet fakasztottak, de most már mindez elmúlt. Sem moha, sem semmi apró kis lárva nem él meg ebben az ismeretlen világban. Valami apró dolog, valami megfoghatatlan, olyan mint a levegő, befoghatatlan eltűnt. Ez nem jó érzés. De van ami megmaradt. Nem tűnt el végleg az élet, az mindenhol megleli a helyét, még ott is, ahol nem gondolnánk. Végtelen, és mély, olyan kikutathatatlan a szomorúság, megtöri az apró lények világát, mint valami világvége jelenik meg, és lassan felemészti a még létezőt. A többi pedig? Hát az apró, megmaradó jó érzés, az, hogy még mindig fáj, hogy ember maradtam, és van hová tovább menni. Nem gondolom, hogy minden ugyan az, nem gondolom, hogy minden ugyanúgy megy majd tovább. Egy kicsi halál, és egy kicsi feltámadás.
"Egyszer egy este történt, röviddel azután, hogy hazaértem. Álltam a szoba közepén, és úgy éreztem, elemészt a szomorúság. A tehetetlenség. A szívemen karcolások, hajszálrepedések. És akkor szétestem. Tagjaim kopogva szétgurultak a szobában, csilingeltek a csontok, a belső szervek puhán gördültek, mint a kilyukasztott gumilabdák. Nagyot kiáltottam. Beszaladt a családom, a fiam, a feleségem, a lányaim. És gyorsan, kétségbeesetten összeraktak. (...) Nézzenek rám. Olyan vagyok, mint régen. Megvan mindenem. De valami mégis elveszett belőlem. Talán valami illékony, ami láthatatlanul elillan az emberből, ha szétesünk. Vagy talán valami kis fény... valami kis fénypötty, ami nélkül félhomály van odabent."
Lázár Ervin
Megjegyzések
Megjegyzés küldése