Ez nem egy olyan izgalmas bejegyzés arról, hogy mennyire izgalmas az élet. Ez nem egy olyan bemondós bejegyzés. Ez egy bejegyzés arról, hogy az ember vár, rájön, hogy amit ki akar törölni a nem is mindig olyan egyszerű, hiszen annál mélyebbre van ásva, hogy azt bármi ki tudná szedni onnan lentről. Ez egy bejegyzés arról, hogy az ember rövid várakozás után hajlandó, és képes ugyanúgy hibázni, hajlandó és képes kipróbálni, ismét az érzést, hogy milyen is az, hogyha hibázik. Megízlelni a mulandóság nektárját, amely kinő a hibákból, és számtalan fáradt percben gyűjtik össze a gondolataink. Nem igazán hiszem azt, hogy tökéletesek vagyunk, de az érzés, az, hogy a szívünk dobok, és emberek vesznek minket körül, akiket, Isten tudja, valamiért csak el akarunk felejteni, ki akarunk törölni, mert az életünkben ők csak katasztrófát, rontást, és bármi mást hoztak, de mégsem tudjuk. Mert vannak mély, emberi kötelékek, melyek elmúlnak a szív dobogásának leállásával, legalábbis az egyik fél részéről, és amely kötelékek meg is folythatnak. Emberek vagyunk, és hibázunk. Kitörölnénk, de nem megy. Ki mondta, hogy ez baj? Nem baj, ha hibázunk, de az baj, ha nem ismerjük fel, hogy hibázunk. Nem baj, ha megpróbáljuk, de az baj, ha már mások kárára.
Igazán hálás vagyok az életemért. Többen szeretnek annál, mint reméltem,nyomot hagytam bennük.
Csak azon gondolkodom, hogy amikor átkelek az Elísiumi mezőkre, a kompos megkérdezi, boldoggá tudtam e valakit tenni, az emberek, ők majd kiállnak értem. Megaztán nem tudnak kitörölni, ez ugye reményre ad okot!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése