Lüktető érzést kelt bennem ez a csend. Ahogy most kimentem, fél egy
múlt, és nem bírtam ellenállni annak, hogy én legyek az első, én akartam
az lenni, aki utat taposok, ott ahol még senki nem járt. Talán csak egy
éjjeli bagoly, akinek a szárnycsapkodásai néhol talán látszottak a
hóban. Amikor kimentem hirtelen megcsapott egy kellemes érzés. Csend.
Nem hallottam mást, csak a szél meg megújuló hullámait. Még mindig
arcomon a hullámok érzése. Félelmetes! És egyben nagyon megragadó,
nagyon szép.
Elgondolkodtam azon, hogy miért nem tudjuk értékelni a csendet? Miért
nem akarjuk értékelni a csendet. Egyenlőre semmilyen mélyenszántó
gondolat, de várom az ötleteket. Talán csak szeretjük hallani, ahogy
mások beszélnek hozzánk, vagy ahogy a betűk megszólalnak bennünk.
Egyszerűen csak szeretjük azt a hangot, ami soha nem bánt minket, ami
értékel bennünket, és a hibáinkat úgy rója fel nekünk, hogy szinte ő
érezze magát kényelmetlenül.
A hanggal egyébiránt sok mindent megszerettünk. A szerelmet, az ölelést,
a bánatot, a bántást, a fájdalmat, a háborút. Mind mind olyan zajos, és
úgy kitöltik az életünket, mintha egy világ függne tőle. És igen. Egy
világ függ attól, hogy ezek hol foglalnak helyet a mi kis életünkben. Ha
elhisszük, hogy arra lettünk teremtve, hogy...
Akkor most menjünk ki, most, igen most közel éjjel 1kor, és halgassuk,
ahogy a csend kihív minket. Szívjuk jól magunka, és raktározzuk el. Ne
engedjük, hogy megszökjön, öleljük jól magunkhoz. És amikor már annyira
megszerettük, hogy szinte már pajtásokká váltunk, engedjük el, és
maradjon meg az emléke egy időre. Hiszen félünk a csendben attól, hogy
nem szólítmeg bennünket senki. Nem vagyunk egyedül, kezdetben is voltak
mellettünk, most is itt vannak mellettünk /Ahogy a szélhullámok sem
egyedül, csapatostul jönnek, ahogy a hangjegyek is egymásba ölelkeznek,
és játszák szokatlan felnőtt játékaikat/ mindazok, akik talán nem úgy
szeretnek bennünket ahogy mi szeretnénk, de ahogy nekünk arra szükségünk
lehet. Csendben.
múlt, és nem bírtam ellenállni annak, hogy én legyek az első, én akartam
az lenni, aki utat taposok, ott ahol még senki nem járt. Talán csak egy
éjjeli bagoly, akinek a szárnycsapkodásai néhol talán látszottak a
hóban. Amikor kimentem hirtelen megcsapott egy kellemes érzés. Csend.
Nem hallottam mást, csak a szél meg megújuló hullámait. Még mindig
arcomon a hullámok érzése. Félelmetes! És egyben nagyon megragadó,
nagyon szép.
Elgondolkodtam azon, hogy miért nem tudjuk értékelni a csendet? Miért
nem akarjuk értékelni a csendet. Egyenlőre semmilyen mélyenszántó
gondolat, de várom az ötleteket. Talán csak szeretjük hallani, ahogy
mások beszélnek hozzánk, vagy ahogy a betűk megszólalnak bennünk.
Egyszerűen csak szeretjük azt a hangot, ami soha nem bánt minket, ami
értékel bennünket, és a hibáinkat úgy rója fel nekünk, hogy szinte ő
érezze magát kényelmetlenül.
A hanggal egyébiránt sok mindent megszerettünk. A szerelmet, az ölelést,
a bánatot, a bántást, a fájdalmat, a háborút. Mind mind olyan zajos, és
úgy kitöltik az életünket, mintha egy világ függne tőle. És igen. Egy
világ függ attól, hogy ezek hol foglalnak helyet a mi kis életünkben. Ha
elhisszük, hogy arra lettünk teremtve, hogy...
Akkor most menjünk ki, most, igen most közel éjjel 1kor, és halgassuk,
ahogy a csend kihív minket. Szívjuk jól magunka, és raktározzuk el. Ne
engedjük, hogy megszökjön, öleljük jól magunkhoz. És amikor már annyira
megszerettük, hogy szinte már pajtásokká váltunk, engedjük el, és
maradjon meg az emléke egy időre. Hiszen félünk a csendben attól, hogy
nem szólítmeg bennünket senki. Nem vagyunk egyedül, kezdetben is voltak
mellettünk, most is itt vannak mellettünk /Ahogy a szélhullámok sem
egyedül, csapatostul jönnek, ahogy a hangjegyek is egymásba ölelkeznek,
és játszák szokatlan felnőtt játékaikat/ mindazok, akik talán nem úgy
szeretnek bennünket ahogy mi szeretnénk, de ahogy nekünk arra szükségünk
lehet. Csendben.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése