Mert az emberfia azért jött, hogy megtartsa, ami elveszett... Mt18,11
Emlékek, emberek az úton, ahogy előre haladunk vesznek el, kopnak ki, kerülnek elő.
Ha minden nagyobb élményt összeírnék, ami az életemben van, akkor nem lenne túlzottan tartalmas,vaskos az a könyv, alig egy pár csintevés, alig egy két elcsattanó pofon az, ami arra emlékeztetne, hogy bizony én magam is több alkalommal kifejeztem nemtetszésemet -hogy helyesen, vagy helytelenül azt hiszem ez nem számít, a szülő az szülő, mindent kockáztat, hogy a gyerekből embert faragjon- a szülő akaratával szemben.
Ha végiglapozom ezt a pár sort, akkor azt látom, hogy volt a gyerekkoromnak egy két nagyon emlékezetes pillanata... az eperfáink, a hátsó udva, az a pár alkalom, amikor hozzán jöttek játszani, az a bizonyos diófa, a meggyfák, az első napom az oviban, -masszív 2 napos bőgéssel zárva-, az iskolai évek, a megfelelés vágya...a kirándulások, amikor lassan kitárulkozott előttem a világ...egyre messzebb kerültem a kiindulási ponttól...
Emberek, emlékek, amelyek könnyen elvesződhetnek... Ha csak azt nézem, hogy az Úristen milyen egyszerű életet adott, máris úgy érzem, nagyon szerencsés, áldott vagyok, hogy ide kerültem... Akár fent, akár lent voltam, éreztem, hogy valami többnek kell lennie ebben az életben, és a mai napra, úgy érzem, hogy a fent olvasható igeszakasz lenne. Merjük megkeresni, ami kedves, amihez kötődünk.
Merjük megkeresni ezeket a képeket, mert egyszer Isten is megkeresett bennünket. Nem adta fel, addig jött, amig meg nem talált engem, és várt türelmesen. Jó közelebb érezni magamhoz Istent, jó egy tűnek lenni a szénakazalban, mert tudom, hogy akkor sem vagyok elveszve, ha néha úgy látszik!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése