Félidőben sokmindenre gondol az ember. Még sötétség van. Sokszor belegondolok, és talán nem véletlen, hogy ilyen későn születnek meg az írások. Még sötétség van. Talán az út során össze is törtünk néha. Leroskadtunk, hogy minden elénk kerül, csak te nem Uram.
Hirtelen mindenki most kezdett el hívni bennünket, még a napok is úgy érezzük, kicsősznak a lábunk alól. Csak néha látjuk a fényt, ami a sötéten átvilágít.
Nem szerettem volna lemondani ételről. Na nem csak azért, mert ez nehezebb lett volna, hanem azért, mert jobban szeretek átfutni valami apró gondolat felett, mint, hogy megvonjak magamtól valami élelmet, habár a tej és én örök ellenségek lettünk nem is olyan régen.
Hova figyelünk? A válsz mégis a testemet és lelkemet is igénybe veszi. Nem tudok Istenre figyelni úgy, hogy közben a testem zavarok, lázadozik ellenem, sőt mi több, alám vág. De úgy se tudok Istenre figyelni, hogy a lelkem lázadozik ellenem, és ezer fele elcsatangol.
Meg kell találni azt, amikor testben és lélekben ráhagyatkozom Isten vezetésére. El kell tőle kérni. Hiszem azt, hogy ha elkérjük, akkor előbb vagy utóbb meglátjuk, hogy mikor, hol kapjuk meg ezt a fajta egyensúlyt, a lehetőséget, a pillanatot, amikor megláthatjuk Isten munkáját, akaratát az életünkben.
Nem. Nem lesz állandó a dolog, nem fogjuk állandóan meglátni őt, és nem fogjuk állandóan ráhangolódva érezni magunkat...
...szeretjük mi megmondani, hogy mit mondott az Úristen, de vajon ráhangoltuk e az életünket, odafigyelünk-e arra, amit a mi számunkra tartogat. Mielőtt másoknak mondanánk meg, hogy mit is mondott az Úristen, azelőtt kérdezzük meg, számunkra mit tartogat a megváltott létben.
Úton vagyunk, az árral szemben, sokszor ütődünk, ütnek, sokszor szétesünk, sokszor sérülünk, de el kell fogadni azt, amit kínál a számunkra...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése